4 népszerű tévhit az iskolapszichológusról

A kollégák elbeszélése és a saját iskolapszichológusi gyakorlatom során is gyakran felmerül, hogy a munka elengedhetetlen része az iskolapszichológusi tevékenység ismertetése a szülőkkel és a pedagógusokkal egyaránt. Az információ hiánya több olyan tévhitet szül, ami akadályozza az együttműködés hatékonyságát.

alt


Sok oktatási-nevelési intézményben dolgozik ma már iskola- vagy óvodapszichológus. Ez annak a rendelkezésnek köszönhető, ami 500 fő felett fél státusznyi pszichológusi kapacitást biztosít (ír elő) az intézményeknek. Az iskolapszichológusi tevékenység jól meghatározott, protokollja kidolgozott, ennek ellenére a mindennapi működésben számos ellentmondás alakul ki abból, hogy a pedagógus és a pszichológus mást gondolnak egy-egy helyzetben azzal kapcsolatban, hogy mi lenne a pszichológus feladata ebben. 

A következő gyakran hallott tévhiteket általában a magas elvárások és a szenvedésnyomás hozza létre, amikor úgy érzi a pedagógus, hogy magára maradt a problémával és már nincs több eszköze annak megoldására. 

Majd az iskolapszichológus megoldja

Pszichológusként nehéz megfelelni annak a csodaváró attitűdnek, ami szerint a régóta fennálló, jellemzően komplex problémát kellene lehetőleg gyorsan megoldani. A pedagógus ekkor már a türelme végén jár, és minél elcsigázottabb, annál inkább bízik abban, hogy átadhatja a túl aktív, magatartás problémás kisgyerekkel való foglalkozást valakinek, annak érdekében, hogy megkönnyebbüljön. 

A csodavárás hátulütője, hogy a tanár nem gondol bele abba, hogy a helyzet javításához neki is szükséges változtatnia gyakorlatán, ami csak közös együttműködéssel valósítható meg. Ez különösen így van kisgyerekek, óvodások és alsó tagozatosok esetében, hiszen ők még kevésbé tudnak hatást gyakorolni magukra, vagy a környezetükre. A felnőtt érintettek bevonása a változási folyamathoz elengedhetetlen, hiszen csak rendszer szintű javulás tud segíteni ebben a korban. 

Minden iskolai résztvevő számára nagyon feszítő az az érzés, amikor egyedül kell megküzdeni a kihívásokkal. A pszichológusnak is szüksége van együttműködő partnerre a hatékony működéshez, a közös munka során a tehermentesítődés is meg tud valósulni. 

Csak beszélget és játszik egész nap

Ezt a tévhitet az a reális helyzet szüli, hogy az iskolapszichológus egyéni vagy csoportos órái valóban nem átláthatóak, csak a szakember titoktartás miatt szűkszavú elmondásából lehet értesülni arról, hogy ezek milyen struktúrát követnek. A pedagógusok számára megszokott az óralátogatás, hospitálás, ezt azonban nem lehet megtenni a pszichológus foglalkozásaival.  Egyszerűsítően lehet azt mondani, hogy a pszichológus csak beszélget és játszik az egyéni vagy csoportos alkalmakon. A felszínen a kisgyerekek is úgy számolnak be, hogy „rajzoltunk, játszottunk, beszélgettünk.”, a nagyobbak pedig már nem is mondanak semmit. 

Az iskolapszichológusok esetvezetése, legyen az egyéni, vagy osztály szintű, egy alapos helyzetmegismerésből indul ki, amit a beavatkozások részletes terve követ. Ez a tanácsadói terv. Ez a folyamat kívülről hosszúnak, vontatottnak tűnhet, viszont nem megkerülhető, vagy felgyorsítható két fontos szempont miatt. Az egyik, hogy szükség van rengeteg információra a megfelelő megsegítéshez. A másik, hogy az ismerkedés és az idő teret biztosít arra, hogy megfelelő munkakapcsolat (ún. raport) épüljön a szakember és kliense között. Ez a kapcsolat a legfontosabb munkaeszköz, ami nélkül nincs változás. 

Diagnosztizál

Gyakori felkérés az iskolapszichológus felé, hogy mondja meg mi az adott gyerek „baja”: „biztos figyelemzavaros, állapítsa már meg róla”. Az iskolapszichológus nem mondhat ki diagnózist: képzettsége nem erre irányul, illetve egészségügyi intézménynek, vagy pedagógiai szakszolgálatnak van megfelelő feljogosítottsága és eszköze egy diagnózis felállításához. Az iskolai foglalkozások során kialakulhat a szakemberben egy feltételezés. Ekkor az a feladata, hogy a megfelelő vizsgálatra juttassa el kliensét. 

Az iskolákban lévő szűrések hoznak megfelelő példát erre a helyzetre. Ha első osztályban végeznek egy figyelemtesztet egy kicsivel, ami problémát jelez, az nem azt jelenti, hogy a gyerek figyelemzavaros, hanem azt, hogy szükséges további vizsgálat a megfelelő megismeréshez. 

Nem mond konkrétumot

A csodavárás másik sokszor előforduló esete a „tuti tippekre” való igény, egy egyszerű trükkre, ami lehetőleg erőfeszítés nélkül hoz változást. Ilyenből viszonylag kevés van, ami valódi előrelépést tud jelenteni. Ennek az az oka, hogy a pszichés nehézségek jellemzően multikauzálisak, tehát nem egy jól meghatározott okból erednek, hanem több tényező kölcsönhatásából. Egy történés is okozhat többféle tünetet, annak megfelelően, hogy a fiatal hogyan reagál rá és egy típusú tünetnek is többféle előzménye lehet. Így a mindenkinél alkalmazható praktikák erőtlenek, hiszen csak tüneti szintű javulást okozhatnak. 

A másik oka a konkrétumok kerülésének a konzultációk során a titoktartás, mert a pedagógussal az információknak az a szintje osztható meg, amivel neki dolgoznia szükséges, a részletekbe a kliens és raport védelmének érdekében nem mehetünk bele. 

A fenti tévhitek időnként meg tudják nehezíteni a pedagógus-pszichológus együttműködést az eltérő elvárások és elképzelések miatt. Elkerülhetetlen, hogy kollégaként közös lapra kerüljünk és egyeztessük ezeket az elvárásokat. Ehhez gyakori proaktív konzultáció szükséges, illetve a problémák korai észlelése és jelzése, ami még lehetővé teszi, hogy kisebb szenvedésnyomás mellett kreatívabban tudjunk közös megoldási stratégiákat létrehozni. 

(a szerző tanácsadó szakpszichológus)