Amit nem (biztos, hogy) tudtunk Ottlik Gézáról és legismertebb regényéről

Nemrégiben, május 9-én ünnepelhette volna Ottlik Géza születésnapját. Ebből az alkalomból gyűjtöttünk össze néhány érdekességet róla és az általa ementáli sajthoz hasonlított pályafutásáról.

alt


Írói pályája azzal kezdődött, hogy abbahagyta

… legalábbis így nyilatkozott Réz Pálnak egy interjúban. Az bizonyos, hogy miután hétéves korában megtanult írni, rögtön meg is kezdte az alkotói pályát. Fiatalkorához képest igen szokatlan módon – humoros egyfelvonásosokat írt, amelyeket társaival elő is adott. Mígnem egyszer – történetesen A paradicsomleves című darabjának előadása közben – rájött, hogy a darabja nincs kapcsolatban a közönséggel, a felnőttek kényszerből nézik végig azt. „Soha senki sem mondta, hogy megbuktam, de a keserű kiábrándulást, amit éreztem, nehéz elfelejteni. […] Mindenesetre ilyesmivel kezdődik talán az író. A hallgatással.” A drámaírás időszaka ezt követően tizenkét éves korában folytatódott a sokat emlegetett katonaiskolában – egy Madách-paródiával. A „nagy mű” a Karinthy-féle Így írtok ti hatására készült (melyben szintén találhatók Tragédia-paródiák). A szerző – természetesen iskolatársai szórakoztatására írta a művet. Ez a vállalkozás két szempontból sem bizonyult sikeresnek: egyrészt (miután édesanyja több íróismerősnek is megmutatta) destruktívnak ítélték, másrészt (jóval később) maga Ottlik is úgy ítélte meg, hogy „Karinthy Így írtok tijét majmoltam, azaz csak egy kicsike részét, egyetlen aspektusát – ami nekünk ott éppen a legjobban kellett. Az irodalomnak azonban nem ez a feladata, és ennyire közvetlenül gyakorlati célokra nem is mindig használható.”

Életműve, az „ementáli sajt”

Nem meglepő tehát, ha írói pályáját egy ementáli sajthoz hasonlította – „lyukacsosnak” érezte. Ha jobban belegondolunk, ez a sajt metafora más szempontból is igaz a kihagyásokkal, újrakezdésekkel, szünetekkel tarkított Ottlik-életműre: Az Iskola a határon első változatát már 1948-49-ben megírta – csaknem a nyomdából vette vissza. „Túl vázlatos volt, nem jó. Amellett nem láttam volna sok értelmét elkezdeni egy hosszabb publikációs tervet egy ilyen első kötettel, amit nem tudok folytatni. Tíz év múlva aztán kénytelen voltam összesűríteni egy regénybe, amit egyébként talán négy-öt kötetben írtam volna meg”. A regény 1959-es megjelenése idején sem váltott ki túl nagy visszhangot. A 70-es évek írónemzedéke – újabb évtized-kihagyás! – viszont egyfajta apafiguraként tekintett rá.

Ki ünnepelje meg a mohácsi csatát?

Az ementáli sajtra vonatkozó metafora jól tükrözi Ottlik humorérzékét is. Az Iskola a határon című regény komolyságát, mélyebb rétegeit emelik ki leggyakrabban. Holott az író – nem ritkán ironikus – humora számos formában megnyilvánul. Leggyakrabban úgy, hogy egy-egy metaforájában, gondolatfűzésében egyszerre van jelen a humor (irónia) és a filozofikus mélység. „A mohácsi csata négyszázadik évfordulója közeledett éppen. Fura dolognak látszik talán, vereséget megünnepelni, de hát aki a győzelmét ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg.” Ha eddig idéznénk a szöveget, egy jól idézhető – történeti szempontból tökéletesen helytálló – mondatot kapnánk. Ám a „java” még csak ekkor következik: „A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg-császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél – mindenesetre igazibb tulajdonunknak.” Az olvasó többnyire alig tud választani: mosolyogjon a már említett történelmi visszásságon, vonjon le következtetéseket a történelemről, gondolkodjon el azon, mi is a veszteség vagy a nyereség, netán merengjen el Ottlik írásművészetének mélységein – vagy mindezt egyszerre tegye…

A néma gyerek

A regény egyik legismertebb metaforája is egy hasonlóan szomorkás-ironikus jelenettel kezdődik: a katonaiskola szigoráról és az ottani hétköznapok nehézségeiről beszélni képtelen, „néma” gyereknek szavát sem érti az édesanyja – s erre az utóbbi szereplő éppen a „néma gyereknek az anyja se érti szavát” közmondással hívja fel a figyelmet. Szó szerint és átvitt értelemben egyaránt. Ez a mondás időről időre visszatér a regényben, egyre mélyebb és filozofikusabb tartalommal, az értelmezési lehetőségek egyre több rétegével: „Mi hát a baja? Arra gondolt, amit az anyja mondott az első látogatásakor, amikor faggatta őt, hogy mi a baja, és ő nem bírt válaszolni. »Néma gyereknek az anyja sem érti szavát.« Ez volt a baja. Ebben a buta közmondásban benne volt minden baja. Olyan világban szeretett volna élni, ahol mindenki érti még a néma gyereket is. Magyarázkodás nélkül. Mindig bízott is benne, anélkül hogy sokat gondolkozott volna fölötte, hogy valamilyen különb és rejtelmesebb megértés köti össze az egyik embert a másikkal, mint a szavak és a cselekedetek.”

„A fogható valóság felszínén élünk, elszakadva. Az érzékelésen túli, időn kívüli, nagyobb valóság terében azonban folytonosan összefüggünk egymással valahol. Indáink metszik a világot, aztán továbbnyúlnak, ki, egy ismeretlen dimenzióba, mint elszakíthatatlan köldökzsinór s ott vagyunk egybekapcsolva, egyetlen egészként, abban a teljesebb kontinuumban. […] Másképp hogyan érthetnénk meg végül még a néma gyerek szavát is? Hogyan volna lehetséges az a csoda, hogy a mi siralmas eszközeinkkel, szóval, tettel, rúgásokból, tréfákból, otromba, elnagyolt jelekből mégis megértjük egymást? Hogy közölni tudunk többet, mint a mondanivalónk? Hogy felfogjuk azt is, ami nincs benne, s ami bele sem férhet kifejezőeszközeinkbe?”