Apanapló 1. rész – avagy Mátyás középiskolás lett

Egy kamasz „fájdalmas” élete, a szülő szemével. Vaszta Pál személyes hangvételű naplóban kíséri nyomon fia útját a magyar szakgimnáziumi valóságban. Oktatásról, iskoláról, kamaszokról, apaságról: szülői szemmel.

alt


Nemrég még rezignáltan hívott az óvó-néni, hogy felöltöztette a gyereket és indulhatunk. Aztán iszonyú tempóban telt el röpke tíz év. Mátyás ma egy átlagos kamasz, annak minden őrületével együtt. Természetesen rákattant a fellelhető összes elektronikai eszközre. A feleségem csak „kütyüfüggőnek” hívja. Van benne valami, és csak remélni tudom, hogy egyszer lejön a szerről.

Azt hiszem,  a gyerek fantáziájával sosem volt probléma. Megküzdött a felvételivel, amin a feleségemmel együtt simán megbuktunk volna. 350 jelentkezőből 90-et vettek fel. Mátyás a 30. helyen bejutott. Nagyon szeretett volna bekerülni ebbe a képzésbe, ezért az egész család szorított neki. Mi tagadás, óránként (valójában 10 percenként) néztük a honlapot, hogy ha megjelennek az (számomra) értelmezhetetlen számsorok, akkor azonnal ki tudjuk nyomozni, hogy vajon sikerült-e neki. (Minden diák egy kódszámon szerepel a rendszerben, ezt vissza kell keresni, hogy megtudjuk az eredményt.) Még egy kölyök pezsgőt is vettem neki aznap. Könnybe lábadt a szeme, annyira örült. Felvették a szakgimnáziumba, média-informatika szakra 9. osztályba. Úgy tűnik végképp elhatalmasodik rajta a számítástechnikai őrület.

Megkezdődött a nyomozás, hogy a következő négy évben, hogyan fog közlekedni, milyen költségeink lesznek és egyáltalán, mi fog ezzel a kölökkel történni. Aztán, augusztusban rögtön „levett” 23.000 Ft-ra gólyatábor címen. Úgy voltunk vele, hogy menjen csak, cimbizzen, meg csiszolódjon a többi kütyüfüggő sráccal. Visszatéréskor úgy nézett ki, mint egy rossz hippi. Össze-vissza volt firkálva filctollal. A karjára írt „Szeretlek – Fruzsi” felirat eredetét azóta is jótékony homály fedi. Azt hiszem, nem akarok mindent tudni! Annyit kérdeztem csak, hogy jól érezted magad? Persze – mondta és felhangosította az AC/DC-t. Ezzel a gólyatábor beszámoló le volt tudva. Később azért, mesélt egy-két dolgot. Kiderült, hogy csupa jópofa dolgot csináltak és tényleg összeismerkedtek egymással. 

Aztán kisvártatva, elkezdődött a tanév. Nyugodtan mondhatom, hogy Mátyás nagy fába vágta a fejszéjét... Tudta ő, hogy a középiskola az keményebb játék, mint az általános, de erre nem számított. Persze mondogattuk mi neki szorgosan, hogy erre azért készüljön fel, hogy itt már nehezebb lesz minden, amíg fel nem veszi a középsuli tempóját, addig gyötrelem lesz az élet. Meg, hogy az érettségi bizonyítványt nem adják ajándékba, melózni kell, nincs mese. Igyekszünk, amit lehet megkönnyíteni neki, de nem vagyunk mindenhatók, ahogy egy szülő se. Egy átlagos napján 5.30-kor kel (már ez is kozmikus volt neki), 6-kor indul iskolába, este fél 9-re ér haza. (Közben van egy edzés is. Kiválasztotta magának az egyik legnehezebb sportágat, de a családi hagyomány elragadta. Mátyás kardvívó. A víváson belül is a legnehezebb fegyvernemet választotta.) Ha hazaér, akkor ül csak neki tanulni. Persze miután kiette a hűtőszekrény teljes tartalmát. Kétszer. Péntekre úgy néz ki, hogy simán címszerepet kaphatna a Walking Dead-ben. Természetesen, mint minden „rendes” kamasz, az égvilágon semmit sem mond semmiről. Nem adom fel, naponta megpróbálkozom a beszélgetéssel, de nagyjából annyi sikerrel járok, mintha Yoda mestert akarnám a sötét oldalra csábítani. Ahogy én látom, egy percet sem tanul. Mi lesz így? A hétvégét általában ágyban tölti… a laptoppal és a telefonjával. És mégis, az a helyzet, hogy nagyon jó jegyeket kap. Hogy csinálja? Fogalmam sincs. Az a gyanúm, hogy a fiam egyszerűen „penge agyú”. Hadd legyek valamire büszke legalább!

Amit hall, az megmarad benne és kész. Itt tartunk most. Mondjuk, vágja a centit, annyira várja a téli szünetet, mert szeretné végre kialudni magát.

Vaszta Pál - 2017. november