Az elfogadás feltételei

A szülői és pedagógusi szerep egyik hasonlósága, hogy mindkettő tudásátadásra törekszik a nevelésen és az oktatáson keresztül. Mindkettő számára fontos, hogy az a gyerek, akiért felelősséget vállalt, optimálisan fejlődjön, különösen a teljesítmény terén. Ez annyira kiemelkedővé válhat, hogy már szinte csak a teljesítményen keresztül kapcsolódunk felnőttként a gyerekhez.

alt


Carl Rogers*, a személyközpontú pszichológia vezető képviselője, Valakivé válni című könyvében foglalkozik a személyiség születésével. Azzal a folyamattal, amin keresztül közel kerülünk valódi önmagunkhoz, és kibontakoztatjuk a bennünk lévő potenciálokat. Rogers szerint ehhez szükséges az, hogy elfogadással forduljanak felénk és mi is magunk felé. Feltétel nélküli elfogadásnak azt tekinti, hogy nem akarjuk megváltoztatni a másik személyiségét, míg a feltételes elfogadás akkor jön létre, ha elvárásokat fogalmazunk meg a másik felé, hogy milyennek kell lennie. 

Egy ideális világban képesek lennénk teljesen feltétel nélküli elfogadni egymást, ez azonban irreális elvárás és nem is lényeges, hogy ilyet támasszunk magunkkal vagy másokkal szemben. A gyereknevelésben a feltétel nélküli és a feltételes elfogadásnak is meg van a maga létjogosultsága. Jelentős különbség azonban, hogy mire irányul az elfogadás. Érdemes különbséget tenni a személyiség és a viselkedés között, kiemelten a visszajelzés terén. Az érzések és gondolatok mindannyiunk sajátjai, viszont a viselkedésünkkel tartozunk egymás felé és felelősséget kell vállalnunk érte. A viselkedés terén van jogunk elvárásokat támasztani a gyerekek felé. 

A teljesítményterületen való sikeresség, mint tanulás vagy sport, könnyen értékelhető visszajelzést ad a szülőnek, vagy pedagógusnak, hogy megfelelően működik szerepében. Teljesítménynek számít minden olyan feladat, amit el kell végezni, ki kell pipálni, és aminek következménye van, ha elmarad. A teljesítmény minősége pedig könnyen az elfogadás feltételévé tud alakulni. Ez olyan helyzetekből vehető észre, hogy szülőként vagy pedagógusként elsősorban azzal foglalkozunk, hogy minden feladat el legyen végezve, erről beszélgetünk, ezt értékeljük. A teljesítmény témáján keresztül kapcsolódunk a gyerekkel, ami megfelelési vágyat ébreszt, olyan területeken is, amiben nem kell megfelelni, hiszen az elfogadás összekapcsolódik a sikerekkel és kudarcokkal. 

Elsősorban szülőként nehéz megélni azt a hatáskört, ami csak a „műveltetésre” szorítkozik a gyerekkel való kapcsolatban. Elsősorban nem a szeretet kifejeződéséről szól a lecke elvégeztetése, a rumli összepakoltatása, vagy az esti rutin végrehajtatása. Ezek a feladatok fontosak, viszont mindkét fél számára feszültséggel teli helyzetekké válnak, amik hajlamosak forgatókönyvszerűen lejátszódni nap, mint nap. Ez tanárként is megtapasztalható. 

A „műveltetés” a nevelés szabályt állító, kerettartó, elvárást és feltételeket támasztó aspektusa. Emellett ugyanolyan fontos az érzelmi melegség, a közös együttlét megélése is, ami a feltétel nélküli elfogadás megnyilvánulásának ad teret. Szerencsés helyzetben a mérleg e két serpenyője egyensúlyban van, és dinamikusan változik attól függően, hogy mit kíván a helyzet. Más aránnyal ugyan, de az elfogadás és a megkövetelés része a tanár-diák viszonynak is. Az eredményes tanuláshoz mindkét aspektusnak meg kell jelennie. 

Felnőttként elsősorban a mi feladatunk a feltétel nélküli elfogadásnak, a személyhez, és nem a teljesítményhez való kapcsolódás alkalmának megteremtése a gyerekekkel az otthonokban és az iskolákban egyaránt. Ezt úgy hozhatjuk létre, ha belépünk a gyerek világába, például egy közös játékban vagy mesében. A közös együttlétben, ami például lehet az esti mese olvasása is, igyekszünk a nevelést és a tanítást háttérbe helyezni és őszintén érdeklődni a gyerek iránt. Ha választási lehetőséget ajánlunk fel, vagy kikérjük a gyerek véleményét valamiről, akkor is lehetőséget adunk a személyiség megnyilvánulásának. 

Az őszinte, értékítélet mentes odafordulás, mint a feltétel nélküli elfogadás megnyilvánulása, a gyerekekhez fűződő pozitív kapcsolat kialakulásának alapköve. Erre építve a gyerek könnyebben elfogadja az instrukciókat, feladatokat, együttműködőbbé válik és kevésbé fog tartani a teljesítményhelyzetektől is, mivel megtapasztalhatja, hogy személyének van értéke, sikertől, vagy kudarctól függetlenül is. 

*Carl R. Rogers (2000) Valakivé válni, Edge2000 Kiadó, Budapest