Az idő rokkája – avagy gyorsolvasás helyett olvasástechnika

„Beiratkoztam egy gyorsolvasó tanfolyamra, és húsz perc alatt elolvastam a Háború és békét. Oroszországról szól.” Woody Allen klasszikus mondását idézi mindenki a gyorsolvasás kapcsán. De ha valóban ennyire felületes tudást ad ez a módszer, akkor miért van annyi lelkes híve világszerte? És vajon kamatoztathat-e valamit eszköztárából az is, aki nem Guinnes-rekordra készül?

A képen könyvek láthatók.

 

A gyorsolvasás módszeréről Magyarországon még igen kevesen tudnak – és sok esetben az ő információik is pontatlanok. Ebből adódóan sokan – a Woody Allen-mondáshoz hasonlóan – az elnevezés alapján vonnak le „messzemenő” következtetéseket a módszerről. A gyorsolvasás elnevezés ugyanis nem pontos – és eltérő módszereiből és technikáiból adódóan nem is azonos a villámolvasással. Az újabb külföldi szakirodalom az Evelyn Wood kutatásain alapuló, igen összetett módszer kapcsán már nem elsősorban az olvasás sebességére („gyorsaságára”) helyezi a hangsúlyt – sokkal inkább olvasástechnikáról, az olvasási készség fejlesztéséről, illetve tökéletesítésének módszereiről beszél. Ebbe ugyan beletartozik az olvasás sebességének a fejlesztése is, de nem ez az elsődleges cél. A szakértők a módszer legfontosabb elemeiként a tartalom felfogását hangsúlyozzák, s ennek kapcsán hatékony olvasásról és információgazdálkodásról, az olvasási képesség javításáról beszélnek. Erről természetesen magyar tapasztalatok is vannak – sőt, a probléma még a szépirodalomba is bekerült. Mára kissé feledésbe merült, de hajdan igen népszerű Móra-novellában, A másik csalóban például a következők olvashatók:

 „– No, akkor olvass! […]

Pétör szót fogad, és éppen arra az olvasmányra nyit, amelyik a világháborúról szól. Borzasztó szép olvasmány, nyolc és kilencéves gyermekek örömére szerkesztve. Így kezdődik:

– Alig pergett le ezer év az idők rokkáján, a balsors nagy megpróbáltatásnak tette ki imádott hazánkat. I. Ferenc József uralkodása alatt kitört a vészteljes és végzetterhes világháború. Pétörnek tagadhatatlanul okozott némi gyötrelmet a vészteljes és végzetterhes mondat, amiből szemmel láthatóan csak az idők rókája tetszett neki, mert azt háromszor is elölről kezdte. De azért végigküzdötte emberül az egészet, csak egy kicsit beleizzadt.

– No, most csukd be a könyvet – vezényelt a tanító úr. – El tudnád-e mondani, amit olvastál, Pétör fiam?

Nem Pétör fiam ijedt meg, hanem én. Megkaptam a tanító úr karját.

– Kedves barátom-uram, hiszen én se tudnám elmondani, de még tán az se, aki írta. Pedig megérdemelné a lapátravaló, hogy kívülről meg kelljen neki tanulni a saját olvasmányát.”

Ez a szövegrész – a tréfás, anekdotikus jellegen kívül arra hívja fel a figyelmet (és egyben humorforrása is ez) – , hogy olvasás során jó esetben önkéntelenül is saját érdeklődésünknek, beállítódásunknak megfelelően igyekszünk feldolgozni egy adott szöveget – akár a hibák árán is, amint azt az „idő rokkája” helyett olvasott „idő rókája” is igazolja. Ennek értelmében az olvasás iteratív (a megoldáshoz többszörös lépésben közelítő) folyamat, amelyben nem is a jelek, jelkombinációk esetünkben a betűk, szavak felfogása a döntő, hanem az olvasóban kiváltott következményei, az olvasó által levont következtetések. Hábermann M. Gusztáv megfogalmazása szerint „az olvasásban nem a betű és lexéma szintű percepciós, hanem a magasabb szintű információfeldolgozási – magyarán a megértés, ezen belül az inferenciális – folyamatok a döntőek.” E megfogalmazás nyomán úgy tűnik, hogy az olvasás megközelítése nem feltétlenül alakfelismerési hanem pszicholingvisztikai kérdéseket vet fel. 

Az újabb pszichológiai szemlélet szerint az olvasás probabilisztikus iterálás (próbálgató, többszöri közelítés). Ebből adódóan az olvasás a szöveggel való többszöri ismerkedést, gondolkodást és következtetést jelent ebben a megközelítésben, egyfajta „beszélgetést” a szerzővel. Ezt a folyamatot voltaképp észre sem vesszük, hiszen nagyrészt a tudatalattiban zajlik a másodperc törtrésze alatt.

A fentiek nyomán az olvasás révén való információszerzést három csoportba sorolják a szakemberek. Az első a hagyományos olvasás és a szűkebben értelmezett gyorsolvasás. E kettő hatékonyságában tér el kissé, sebességben azonos nagyságrendű. A második csoportba a lényegfeltáró olvasást(skimming), a villámolvasást sorolják. Ezeknél az információfelvételi módoknál a megértés, a szöveg feldolgozása alapvetően más, a sebesség egy nagyságrenddel nagyobb a hagyományos olvasásnál. Ilyen esetekben – a szakértők szerint – a részletek többségére nem emlékszünk (illetve a tudatalattiból azokat csak különleges technikákkal hozhatjuk elő), de a lényeget, a mondanivalót felfogjuk. A harmadik csoportba azok az olvasási technikák - sorolhatók, amelyek alkalmazásakor nem a „szöveg lényegére”, eszmei tartalmára, „csupán” a részletekre figyelünk – így például a skipping (szelektív olvasás) esetén is.  Ilyen módszereket alkalmazunk adatkeresésnél, vagy javításnál. (Az olvasási sebesség itt igen szélsőséges: a betűolvasásnál kicsi, a skippingnél magas – a figyelem összpontosítása viszont mindkét esetben nagyon erős, egyirányú.) Az olvasási képességnek tehát nem a legfontosabb jellemzője az olvasás sebessége. Fontos tudni azonban, hogy elterjedtségét indokolja, hogy könnyen mérhető, és többnyire erősen korrelál a megértés fokával, az olvasás hatékonyságával.

Kapcsolódó tartalmak