Az írástudatlanság – tegnap és ma

Egyre gyakrabban halljuk-olvassuk manapság, hogy változóban az írástudatlanság tartalma. Érdemes ezért röviden áttekintenünk, mit is jelent ez valójában, milyen fajtái vannak és mire számíthatunk a téma kapcsán a jövőben.

alt


Az írástudatlanság sajnálatos módon ma sem ismeretlen probléma – és nem is új keletű. Ismeretes olyan forrás, mely szerint: „Békés megye 20 községéből 1778 januárjában beérkezett jelentések alatt az elöljárók neve olvasható. A 20 bíró (főbíró) közül 12 saját kezűleg írta alá a jelentést, nyolcan még a nevüket sem tudták leírni. A 20 törvénybíró közül kilenc csak keresztet rajzolt neve helyett. A 180 esküdt közül 104 nem tudta a nevét leírni, de a 76 aláírás közül is többön látszik, hogy az illető a nevén kívül aligha tudott mást leírni.” Elgondolkodtató, milyen mértékben akadályozhatta munkájukat (például a döntéshozatalt) az írástudatlanság… Nem véletlen, hogy – igaz, 1813-ban – Vidovich György alispán egy körlevelében a következő problémákat jegyezte fel: „Az őrálló gunyhóhoz kirendelt strázsák mint írást nem tudók az utazók által könnyen reászedettethetnek, akárminő írással passus gyanánt megelégesznek.”

A fenti példák az írástudatlanság két hazai jellemzőjére is felhívják a figyelmet. Részint arra, hogy az ezzel kapcsolatos problémákat már korábban is felismerték, részint pedig arra, hogy az analfabétizmus igen elterjedt volt hazánkban is. (Az 1890-es években készített népszámlálás szerint a lakosság 56 százaléka nem tudott írni!) Gyökeres változást az ingyenes és kötelező oktatás hozott – ennek ellenére igen beszédes az a gesztus, melynek következtében az UNESCO 1965. szeptember 8-án, teheráni világkongresszusán elrendelte, hogy minden év szeptember 8. legyen az írástudatlanság elleni küzdelem nemzetközi napja. Vagyis jócskán van még teendő az írástudatlanság felszámolása terén.

Elsődleges, másodlagos, funkcionális…

Az írástudatlanság (analfabetizmus) amint azt neve is mutatja, az írástudás hiányát jelenti, – vagyis azt, hogy egy felnőtt nagyon gyengén, vagy egyáltalán nem tud se írni, se olvasni. A jelenséget illiterációnak is nevezik – főleg azon nyelvekre vonatkozóan, amelyeket nem alfabetikus írással írnak. Nem tekinthetők azonban analfabétának azon közösségek (például természeti népek) tagjai, amelyek „közösségi szinten” nem ismerik az írást.

Analfabétizmus és analfabétizmus között számtalan különbség előfordulhat. (Még akkor is, ha a szót nem átvitt értelemben használjuk – mint például a „műszaki analfabéták” esetében.) Elsődleges analfabetizmusról beszélünk, ha az érintett egyén se írni, se olvasni nem tanult meg. A másodlagos analfabetizmus azt jelenti, hogy valaki megtanult ugyan írni és olvasni, de az idők során valamilyen oknál fogva elfelejtette ebbéli tudását. A félanalfabetizmuson korábban azt értettük, ha valaki olvasni tudott, de írni nem (ma már az olvasástudás hiányát is az írástudatlanság kategóriájába sorolják). Ma már inkább azt jelenti, hogy valaki írni is, meg olvasni is tud, de elhanyagolható mértékben: nem minden betűt ismer, csak néhány szót tud leírni – például a nevét. Funkcionális analfabetizmusról beszélünk, ha az illető személy írni és olvasni is tud, de mindkettőt alacsony szinten: például kibetűzi ugyan egy-egy szöveg tartalmát, de értelmezni már nem tudja.

Néhány számadat

2000 óta a világ kormányai – természetesen az ENSZ szervezeteivel együttműködve – négy olyan kezdeményezést indítottak útnak, amelyek mindegyike az oktatásra összpontosít. Közülük az EFA program (Education for All – Oktatást Mindenkinek) által kitűzött célt, mely szerint 2000 és 2015 között 50%-kal csökkenjen az írástudatlanság, az országok többségében nem sikerült elérni. Azt azonban szerencsére igen, hogy az írástudatlanság arányaiban mindössze 4%-os növekedést mutasson a szóban forgó időszakban. Az UNESCO jelenlegi célkitűzése az, hogy 2030-ra elérje, hogy minden egyes férfi és nő tudjon írni és olvasni. (2016-os adatok szerint világszerte összesen 750 millióra tehető az írástudatlanok száma, melyből 277 millió férfi és 473 millió nő.) 

Magyarországon leginkább a funkcionális analfabétizmus okoz gondot: 2017-es adatok szerint a lakosság 16–33%-át érinti. (A 2011-es népszámlálás adatai szerint az írástudatlanok aránya egy százalék nálunk. Többnyire ez a szám jellemzi a világ más fejlett országait is.)

És a jövőben?

Amint tehát az a fentiekből is kiderült, bőven van még Magyarországon is az írástudatlanság felszámolásával kapcsolatos teendő. Különösen annak fényében, hogy az újabb cikkek és vélemények szerint bővül az analfabétizmus fogalma: egyre inkább kiterjed azokra is, akik nem használnak információs-kommunikációs eszközöket, és nem beszélnek idegen nyelvet. 

Ez utóbbi szempontok nyilvánvalóan az utóbbi évtizedekben erősödtek fel és nem tartják egyenlőnek az írás és olvasás megfelelő szintű ismeretével, de tény, hogy az Európai Unió szervezete az írás-olvasás-számolás mellett alapképességnek tartja az idegennyelv-tudást, és az IKT-kompetenciát is. Vagyis nem feltétlenül kell klasszikus értelemben vett analfabétának tartanunk azokat, akik kevésbé vannak otthon például a különböző „kütyük”, vagy éppenséggel a nyelvek világában (bár például az okostelefonok használata révén előbbi is egyre ritkábban fordul elő). Azt azonban érdemes szem előtt tartanunk, hogy változóban van azon ismeretek köre, amelyet alapvetőnek tartanak világszerte.