Az osztálytermi csendről – más szemmel

A pszichológiai kutatások szerint a napi szinten ránk zúduló információáradat szinte feldolgozhatatlan számunkra – a zajjal társulva idegességet, ingerlékenységet, sőt agresszivitást eredményez. Ez alól sajnos a gyerekek sem kivételek – érdemes tehát megtanítani őket a csendre. Az alábbiakban olyan módszereket, sőt egyenesen csendgyakorlatokat mutatunk be, amelyek elősegítik ezt.

alt


Ahol a csend jog és sikerélmény

Amikor az osztálytermi csendre gondolunk – őszintén szólva előbb jut eszünkbe a kötelező jelleg: például az, hogy milyen nehéz bizonyos helyzetekben csendet teremteni, és elérni például azt, hogy minden gyerek az órán megoldandó feladatára figyeljen. Maria Montessori jött rá arra, hogy a csend elérése örömet, sőt sikerélményt is jelenthet a kisgyerekeknek – olyannyira nem számított erre, hogy jószerivel véletlenül fedezte fel az ilyen típusú feladatok jelentőségét. Voltaképpen egy hallással kapcsolatos érzékelési gyakorlatot szeretett volna kidolgozni. Ennek kipróbálása során döbbent rá arra, hogy némi gyakorlást követően akár a 3 éves gyerekek is képesek viszonylag hosszan csendben lenni. Mivel ilyen eredményre ő sem számított, az egyik eredményes játékkör után édességgel szándékozott jutalmazni tanítványait. A gyerekek azonban annyira élvezték a csendjátékot, hogy az édességről is megfeledkeztek… A „csendrendelet” betartása ugyanis olyan sikerélményt jelentett nekik, hogy a más típusú jutalom már nem motiválta őket.

Az is gyakran előfordul, hogy csendsarkot alakítanak ki az osztályterem sarkában, vagy védett zugában. Itt egy szőnyegen vagy párnán lehet csendben az, aki éppen szeretne. (És nem az, akit büntetésből odaküldtek.) Gyakori, hogy egy homokórával is „felszerelik” a csendsarkot – így a „csendszüneten” lévő is látja, mennyi ideje vonult el és az idő elteltével akár más is átveheti a helyét. Montessori szempontból tehát a csend érték – de nem kötelesség és betartandó szabály, hanem sikerélmény – sőt, akár önálló választáson alapuló jog is lehet. 

„Hogy lehet valahol csend?”

Természetesen ez a módszer nem minden körülmények között hatásos és érdemes betartani a Montessori-pedagógia vonatkozó alapelveit is. Elsősorban azt, hogy a csendet, illetve csendben levést nem fegyelmezéssel és utasításokkal, hanem jellemzően egy tanulási folyamat révén, sok játékkal tanítják meg a gyerekeknek. A kívánt magatartásformát tehát rendszeresen gyakoroltatva és minél kevesebb feszültséggel érik el a Montessori-pedagógusok. Így a csendgyakorlatok egyfajta megnyugtató ritmust is jelentenek a gyerekek életében – amellett, hogy a csend lecsillapítja a rohanó világ lüktetését és segíti az egymás iránti figyelmet és toleranciát is.

A Montessori-csendgyakorlatok elsajátításának egyik kulcsa a türelem és a fokozatosság – valamint a gyerekek (olykor igencsak eltérő) egyéniségének figyelembe vétele. A pedagógusok elsőként azt tanítják meg a gyerekeknek, miként tudják a bútorokat és más osztálytermi eszközöket minél halkabban mozgatni. Azaz miként tudják csendben betolni a széküket és „zajtalanul” levenni a polcról egy-egy könyvet. Csak ezt követően következnek a csendkörös gyakorlatok – fokozatosan, és számolva a hibalehetőségekkel is. Az egyik legismertebb Montessori-féle csendjáték szerint a gyerekek egy adott jelre körbeülnek és várnak. Ezt követően a pedagógus elsuttogja egyikük nevét, aki csendben odalép mellé – és ez így megy, amíg az összes jelenlévő szorosan mellé nem gyűlik. Ehhez hasonlóan általánosan használt csendgyakorlat a „harangjáték”, melynek során egy csengőt vagy harangocskát adnak körbe – lehetőleg úgy, hogy ne szólaljon meg. (Ezt adott esetben kettesével is lehet játszani: ekkor oda és vissza adogatja egymásnak a tárgyat a két játékos.) 

Érzékelésfejlesztő játékok

Érdemes felfigyelni arra a tényre, hogy a csendjátékok Maria Montessori eredeti szándéka szerint érzékeléssel kapcsolatos feladatok lettek volna. Vagyis közeli rokonai a drámapedagógiában használatos érzékelésfejlesztő játékoknak. Ez utóbbiak esetében nem a csend az elsődleges cél – de „járulékos elemként” igen gyakran ez is létrejön az egyes gyakorlatok során. Az érzékelésfejlesztő játékoktól, gyakorlatoktól elsősorban az várható, hogy a résztvevők jobban odafigyelnek környezetükre, növekszik testi és térbeli biztonságuk. Ezek mellett sok esetben időérzékük és esztétikai érzékenységük is fejlődik.

Az egyik legismertebb, tapintással kapcsolatos játék során mindenkinek le kell hunynia a szemét. Ezt követően egy előre előkészített, legalább húszféle (lehetőleg különböző formájú, eltérő anyagból készült) dolgot tartalmazó, letakart kosarat visz körbe a játékvezető. Mindenkinek fel kell ismernie benne legalább egyvalamit. Ezt meg kell jegyeznie, majd a kör végén mindenki megnevez egyet a kitapintott tárgyak közül (lehetőleg nem ismételve az elhangzottakat). A második körben először szabad szemmel nézik a játékosok a kosár – asztalra kitett – tartalmát, majd újra csukott szemmel kell mindegyiket „azonosítani”, miután a kosárba visszakerültek. A tárgyakat ezután a helyes felismerést követően maguknál is tarthatják a játékosok. Ezt követően a játékvezető irányításával a résztvevők megbeszélik, hogy a két játékkörben kit mi segített (vagy vezetett félre) a felismerésben. Sőt, szóba kerülhet az is, kinek milyen érzést, élményt idézett fel az egyes tárgyak tapintása. (Ez a játék nemcsak a gyerekek számára hasznos: gyakran használják az idősek között végzett szociális munka során, a „Reminiscence” vagyis „Emlékezet” csoportok egyik alapgyakorlata.) Az ilyen típusú gyakorlatokat lehetetlen koncentráció nélkül, hangzavarban végezni. Különösen igaz ez a hallással kapcsolatos gyakorlatoknál. Ezek legismertebb formái közé tartozik például a „postásjáték” amikor fülbesúgással továbbítanak „üzenetet” a résztvevők, vagy a „Hol szólsz, kispajtás?”melynek során a csapattagok elváltoztatott hangon szólnak nekik háttal álló játékostársuknak. Az említettek közül valamennyi fejleszti a koncentrációt és elősegíti a csendes elmélyülést is.