Balladák az iskolában

Nemrégiben hunyt el Kallós Zoltán (1926–2018), a legnagyobb kortárs néprajzi gyűjtőnk. Írásunk első felében az ő emlékét idézzük, a második részben örökségének áthagyományozását igyekszünk segíteni, amikor a népballadák tanításához kapcsolódó tippeket adunk.

alt


Mind az utat járta

„Ő nem a katedra nyújtotta biztonság hangján szólítja meg hallgatóit, hanem a mezőségi ember egyszerűségével, éles problémalátásával. Ugyanakkor hallatlanul nagy tapasztalati háttérrel és széles körű irodalmi tájékozottsággal vértezve. Ha korábbi századokban született volna, bizonyára regős, énekmondó, táltos lett volna belőle. Így, tudósként is sokat hordoz a népi hitvilág ezen alakjainak vonásaiból” – írta Harangozó Imre. Ő idézte fel azt a történetet is, amikor a feketetói vásáron a Kallós lemezeit, kazettáit áruló kisfiú – arra a kérdésre, itt van-e Kallós Zoltán a vásárban – azzal az igencsak jellemző, mára jelképes értelművé vált – mondattal válaszolt: „Zolti bácsi mind az utat járja...”. 

Kallós Zoltán 1942-től – összességében tehát közel hét évtizeden keresztül! – gyűjtött Moldvában, Mezőségen, Kalotaszegen – rendszerint külön megbízás – sőt anyagi fedezet nélkül. Kodály Zoltántól, Jagamas Jánostól, Andrásfalvy Bertalantól, Martin Györgytől és Hofer Tamástól egyaránt kapott szakmai és emberi támogatást. Szüksége is volt rá, hiszen munkája jelentős részét – politikai okokból – rendszeres zaklatások, házkutatások és fenyegetések közepette végezte. A nehézségek ellenére Kallós Zoltán kiváló, az egyik legeredményesebb terepkutatóvá vált: legendás közvetlenségével 9 és 89 éves adatközlőjét egyforma természetességgel bírta szóra (énekre). Elsősorban Moldvában, Gyimesben, Mezőségen és Kalotaszegen gyűjtött. Az általa gyűjtött anyag legveretesebb darabjait a moldvai csángó magyaroktól származik.

Gyűjtőmunkáját reprezentáló Balladák könyve című gyűjteménye az 1970-es évek elejétől számos kiadást ért meg. Megjelenése idején hihetetlen népszerűségre tett szert, pillanatok alatt elfogyott az üzletek polcairól – joggal gondolhatjuk, hogy jelentős mértékben segítette a népművészet iránti érdeklődés felélénkülését. Számos előadóest és balladamondó verseny „alapanyagát” képezték a kiadvány egyes darabjai.

Kallós Zoltán balladagyűjteményének 2014-es kiadása a leggazdagabb magyar népballada-gyűjtemény, mely egyúttal a magyar nemzeti kultúra egyik jelképes folklórkiadványa. Nemcsak azért, mert az idők során szimbolikus jelentőségűvé vált a magyarok számára, hanem azért is, mert a gyűjtemény nagysága európai szinten is jelentős teljesítménynek számít.

Gyűjteményét és tudását sohasem zárta el senki elől – számos tanítványa és pártfogoltja őrzi emlékét. 1992-ben létrehozta a Kallós Zoltán Alapítványt, amelynek égisze alatt szórványvidékeken élő magyar gyermekek anyanyelvi oktatását szervezik meg Válaszúton. Az alapítvány tevékenysége időközben folyamatosan bővült néprajzi és kultúrtörténeti foglalkozásokkal, táborokkal, tanártovábbképzésekkel.  (Érdemes ellátogatni honlapjára is: http://www.kallos.org.ro/)

Tanítsunk népballadát!

Nyomozzunk!

A balladák olvasása és értelmezése nagymértékű aktivitást igényel az olvasó részéről: a töredékesség, a sűrített cselekmény egyaránt problémát okozhat a fiataloknak. Fontos megbeszélni a cselekményt, tisztázni a szövegből kimaradó részeket – tisztázni minden olyan jelenetet, ami kimaradt a szövegből. Ez a nehézség azonban legalább ekkora kihívás is lehet: olvashatjuk ezeket egyfajta „krimiként” is (nemcsak Arany János Tetemrehívását!) – egyrészt a cselekmény kibontására, másrészt az emberi szándékok, jellemek, konfliktushelyzetek feltérképezésére. A sűrített szerkezet és a balladai homály révén tágabb tér nyílik a beszélgetésre, véleménycserére – például egy-egy szereplő indítékainak „feltérképezése” során.

Vitatkozzunk!

A balladák remek lehetőséget nyújtanak az emberi döntések, választások, erkölcsi kérdések megvitatására, a vélemények kifejtésére. Érdemes vitakört, „szónokversenyt” rendezni az egyes problémák megvitatására: a Kőműves Kelemenné kapcsán az áldozat, az egyesség, a felelősségvállalás, a csoportnyomás kérdései is felmerülhetnek. Kádár Kata balladájában a családi konfliktusoktól, a feloldhatatlannak tűnő ellentétekről is szó eshet. 

Érdemes számba venni a feldolgozásokat is, melynek nyomán jól megfigyelhetők az egyes műveknek a témából kiinduló kulcsproblémái. A legismertebbek a témában Sarkadi Imre Kőműves Kelemenje, Gyurkó László Kőműves Kelemennéje. Előbbi mű nyomán rockopera is készült (a Vígszínház művészeinek előadásában) – ennek kapcsán érdemes megfigyelni, hogy a darab egy-egy kulcsmondata hogyan kelhet „önálló életre”, hogyan válhat dalszöveggé.   

Dramatizáljunk!

A népballadák kiválóan alkalmasak dramatizálásra. Gyakran tapasztalható versmondó versenyeken, hogy a fiatalok igen sokszor ragaszkodnak azokhoz a művekhez, amelyekben szélsőséges lelkiállapotok megjelenítésére nyílik lehetőség. Ennek egyik oka nyilvánvalóan a kamaszkor sajátosságaiból ered – nyilvánvalóan közelebb állnak hozzájuk a szélsőséges, kiélezett helyzetek, mint például a jóval „lassabb”, első látásra „színtelenebb” Csehov- vagy Ibsen-művek. A balladák kötött szövege, metaforikus fogalmazásmódja egyfajta biztonságot, őrpontot is jelenthet az ifjú előadók számára: lehetőséget kapnak arra, hogy érzelmeiket, gondolataikat biztonságos körülmények között, szerepbe lépve „kiáltsák világgá”. (S tegyük hozzá: szélsőségesebb karaktereket és jellemeket sokszor könnyebb alakítani a kevésbé gyakorlott játszóknak is.) 

Nem véletlen tehát, hogy a magyar népballadák számos előadás alapját képezik. A legnépszerűbbek a Júlia szép leány, a Kőműves Kelemenné, a Kádár Kata. Utóbbi egyik leghíresebb előadását 1988-ban rendezte a Madách Imre Gimnázium ígéretes tehetsége, Bíró Krisztina – ma már az Örkény István Színház Jászai Mari-díjas művésze.