Bocsánatos bűn-e a ”matek”? – A diáknyelvről régen és ma

A diáknyelvről, diákszlengről számos vita alakult ki az idők során. Az 1960-as évektől kezdve sokáig az ifjúsági nyelv egyik csoportnyelveként tartották számon, mostanában inkább azonos életkorú és tevékenységi körű rangtárs csoportokban használt szakszlengként értelmezik. Általánosan elfogadott viszont az a nézet, hogy a diákszlengnek (mint azt neve is mutatja) a diákok által kitalált és használt, általuk gyarapított szlenget nevezik, amely természetszerűen az iskolai és általában a diákélet fogalmainak, tárgyainak sajátos elnevezését tartalmazza.

alt


Megítélése korántsem volt mindig egységes: néha üldözendőnek, néha megbocsáthatónak gondolták használatát. Manapság pedig egyre gyakrabban használják ki a benne rejlő lehetőségeket.

Visszaszorítható?

A diáknyelvi kutatások első fontosabb állomása 1895-re tehető: Barcza József ekkor publikálta – stílszerűen a Tanulók Lapjában – a debreceni diáknyelvre vonatkozó gyűjtésének eredményét. Jószerivel ekkor tudatosodott szélesebb körben, hogy létezik sajátos diáknyelvi szókincs. Ezután nem sokkal, 1898-ban látott napvilágot Dobos Károly összeállításában A magyar diáknyelv szótára. Az ilyen irányú kutatások nagy visszhangja viszonylag gyorsan elült: a kérdés legközelebb az 1960-as években került újra előtérbe – mégpedig igen látványosan. Ezekben az években ugyanis nyelvművelési szándékkal sokan a diáknyelv visszaszorításán (!) fáradoztak. Ezt a tevékenységet nem könnyítette meg az sem, hogy a diáknyelvet rendszerint egybemosták az ifjúsági nyelvvel, a tolvajnyelvvel – és általánosságban véve mindennemű nyelvi durvasággal. Sok esetben nemcsak nyelvrontásnak tekintették a diáknyelv használatát, hanem ennél sokkal súlyosabb vádakkal is illették: jószerivel a különböző kihágások, törvényszegések, s általánosságban véve a jellem romlásának alapjaként tekintettek rá. 

A helyzeten az sem sokat segített, hogy az MTA Nyelvművelő Munkabizottsága 1965-ben pályázatot hirdetett az ifjúság nyelvének megismerésére, ugyanis szakmai körökben is megoszlottak a vélemények a diáknyelv mineműségét illetően. Nem meglepő tehát, hogy az ifjúságinyelv-kutatásnak is erőteljes pedagógiai céljai voltak néhány szakember részéről: nem kisebb célt tűztek maguk elé, mint a nyelv „megtisztítását” a szleng „mételyétől”. A munka célja volt az is, hogy az ifjúságot egyfajta „nyelvi illemtanra”, jó modorra szoktassa. Utóbb kiderült: a szlengkutatás erre korántsem alkalmas: a „rossz példák” megismertetése legfeljebb humorforrássá, mintsem elrettentő példává vált a fiatalok számára.

Megbocsátható?

A sajtóban pedig még szélsőségesebb vélemények is hangot kaptak (például arra vonatkozóan, hogy szabad-e szépirodalmi – ifjúsági! – művekben diáknyelvi szavakat adni egyes szereplők szájába). Még 1978-ban is látott napvilágot olyan cikk, amelynek szerzője így fogalmazott: „A diáknyelv használata bocsánatos bűn.” Igaz, a későbbiekben felfedezhető némi engedékenység a cikkíró szavaiban: „Van valami kedves, titokzatosság, néha becézés abban, ahogyan diri-ről, suli-ról, vagy isi-ről beszélnek, és ahogyan mateknak rövidítették le a túl komoran hangzó matematikát” – fogalmazták meg a Dolgozók Lapjában 1978-ban. A szerző valószínűleg igencsak meglepődne egy-két mai sms-en, chatüzeneten, ahol nem éppen a suli vagy matek szavak a „legvaskosabbak”.

A nyolcvanas évektől kezdve egyre „elnézőbb” írások jelennek meg a diáknyelvről – elsősorban humorforrást, szellemességet látnak bennük a cikkírók – és egyre gyakrabban kapcsolják össze őket a fiatalok életkori sajátosságaival: „Mivel jót és rosszat egyaránt látnak-hallanak maguk körül, mivel a régi és az új ebben az életkorban ütközik össze a legélesebben, mivel szabadok és megkötözöttek egyszerre, ezért a diáknyelv szélsőségek egysége. Egyrészt találó szellemesség jellemzi: csúcsíves, pálmafa, venyige (1-es), agyilag bokazoknis (rövid eszű. buta), […]; másrészt kissé durva: tépi a száját, veri a nyálát (kiabál, megszid), dugulj el! (hallgass el!), fazon […] – olvashatjuk egy 1988-as újságcikkben.”

Felhasználható?

Amint az a fentiekből is kiderült, a diáknyelv feltérképezése – annak ellenére, hogy maga az anyag rendkívül heterogén, változékony és megítélése sem feltétlenül egységes – számos érdekességet rejt magában, és a kutatási irányok, célkitűzések és vélekedések is nagymértékben tükrözik azt, hogy miként is gondolkodnak a kutatók, újságírók, nyelvművelők a fiatalokról. Nyelvezetüket, szóhasználatukat feltérképezendőnek vagy kijavítandónak tartják-e, az egyes kifejezések létrejöttét tiszteletlenségnek vagy szellemességnek, netán az önálló gondolatok megjelenésének, a kritikai érzék fejlődésének tartják-e. Egyvalamiben azonban – immáron – közös álláspont alakult ki: a diáknyelvet „külső eszközökkel” megjavítani, megszüntetni nem lehet. Tegyük hozzá: nem is feltétlenül érdemes. A diáknyelvi szavak igen népszerűek: számos ifjúsági magazin, suliújság népszerű rovatát képezik a diáknyelvi szavak és az ezekből származó viccek. Igen nagy segítséget nyújthat ugyanis a diákok megismeréséhez – akár osztály – vagy csoportszinten is.

A diáknyelv „kiaknázása” például alkalmas lehet a közösség működésének feltérképezésére is. Érdemes egy-egy kötetlenebb „fórumon” (osztályfőnöki órán, projekthéten, osztálykirándulás alkalmával stb.) felgyűjteni az „osztály szavait” – és elbeszélgetni ezekről. Egyrészt érdekes, izgalmas és humoros közösségi feladattal láthatja el ily módon az osztályfőnök a diákokat, ami önmagában is közösségi élményt ad. Másrészt szinte észrevétlen és tapintatos formában kaphat képet az osztályáról. (Mely órával, tanárral kapcsolatban hangzanak el a leggyakrabban a diákszleng egyes elemei? Ez a humor, együttnevetés vagy a kigúnyolás, kiközösítés elemeit hordozza inkább?) Érdemes megfigyelni, mennyire egységes, egyöntetű az egyes szavak használata, vagy jellemző-e egy-egy kisebb csoportja. Érdekes kérdés az is, fel tudják-e idézni a diákok az adott műszó eredetét, vagy keletkezési körülményeit.