„Csak egy tanító vagyok – és büszke erre”

Gyémántdiplomát kapott Váti Ferenc nyugalmazott tanítóigazgató, aki 45 éven keresztül tanította a legkisebbeket írni-olvasni, számolni, előbb a Veszprém megyei Orosziban, majd egy rövid kitérő után Borszörcsökön és Kolontáron. Volt, hogy a faluban, ahol tanított, villany sem volt, máskor mankóval ment az iskolába – nyugdíjasként is aktív közéleti szereplője Devecsernek az ízig-vérig pedagógus Feri bácsi, aki arra a legbüszkébb, hogy kivétel nélkül az összes tanítványából tisztességes ember lett.

A képen Vati Ferenc látható.
 

A minap Devecseren a pedagógusnapi ünnepségen gyémántdiplomát kapott annak alkalmából, hogy éppen hatvan éve szerezte meg a tanítói képesítését. Megható pillanat lehetett, mit érzett, amikor a kezébe vehette az elismerést?

Ha őszinte akarok lenni, elsősorban azt, hogy megöregedtem. Nem is kitüntetés ez, inkább azt mondom, szerencsésnek tartom magam, hogy megértem ezt a kort, de természetesen nagyon megható volt, amikor átvehettem a gyémántdiplomát. A hatvan év hosszú idő, az elismerésben benne van a mögöttem hagyott 48 évnyi munka.

Hány évig és hol tanított?

A tanítói képesítésemet a pápai tanítóképzőn szereztem meg 1958-ban; abban az időben egyébként a vizsgát egy 1 év gyakorlat után lehetett letenni. Legelőször, 1957 és 1961 között az akkor 300 lelkes Veszprém megyei faluban, Orosziban tanítottam az 1-4. évfolyamos, összevont osztályban. Más idők voltak ezek, a faluban még villany sem volt. Ezt követően 1961 és 1963 között a devecseri művelődési ház igazgatójaként dolgoztam, majd 1964-ben újra tanítani kezdtem, ezúttal Borszörcsökön. Ebben a szintén a Devecseri járásban található kis faluban összesen tíz évig, egészen 1974-ig tanítottam. Ezt követően Kolontárra kerültem, és innen mentem nyugdíjba 2005-ben. Sok mindennel foglalkoztam, az Devecseri Ujság első főszerkesztője voltam, jelenleg is a lap munkatársa vagyok.

Azt írják Önről, hogy a legnehezebb feladatra vállalkozott: írni-olvasni, számolni tanította a gyerekeket. Belülről is így élte át? Mi kell Ön szerint ahhoz, hogy valakiből tanáregyéniség legyen?

Szoktam én is hallani, hogy ez a kor a legnehezebb a tanítás szempontjából, de szerintem egyúttal a legszebb is. Bárhol is tanítottam – kis településeken, még akkor is, ha helyettesítenem kellett –, minden iskola egy nagy család volt, mindent együtt csináltunk, a fegyelmezéssel pedig soha nem volt gond. Volt, hogy egy betegség miatt mankóval mentem be az osztályba, a gyerekek tülekedtek, mindenki segíteni akart. Nekem egytől-egyig kiváló tanáraim voltak a tanítóképzőn. Emberséget adtak, azt gondolom, bennem is ezt szerették meg a tanítványaim: hogy nekik is emberséget adtam.

Ahogy Ön is mondta, a 60 év hosszú idő – manapság több a pályaelhagyó pedagógus, hogyan sikerült kihívást találni újra és újra tanítóként? 

Ahogy azt említettem, nekem is volt egy rövid kitérőm Devecseren, de nem bántam meg. Édesanyám dada volt, egész életemben, már gyerekként arra készültem, hogy egyszer tanító leszek. Soha nem vágytam arra, hogy felső évfolyamban tanítsak. Ami pedig a karrierutakat illeti, sokszor hallok olyat, hogy „valakit sehova nem vettek fel, hát elment tanítani”. Ezt szerintem valahogy mérni kellene, azaz hogy valaki alkalmas-e a pedagógusi pályára.

Mire a legbüszkébb tanári pályafutásában?

Bátran ki merem mondani: arra, hogy kivétel nélkül az összes tanítványomból becsületes, tisztességes ember lett. Sokan lettek közülük orvosok, mérnökök stb., de ezt én nem tartom külön számon. Az okoz örömöt, hogy még ma is megismernek azok, akiket a tanári pályám legelején tanítottam; felismernek, rám köszönnek, megállítanak, váltunk néhány szót.

Mit üzen a mai pedagógusgenerációnak?

Leginkább azt, hogy szeretni kell a gyerekeket, e nélkül egyszerűen nem lehet tanítani. Azt vallom, hogy minden gyermeket lehet valamiért szeretni. Az egyiket azért, mert nagyon szeret énekelni, a másikat azért, mert rossz a hallása. Vagy éppen azért, mert imád focizni, a másikat pedig azért, mert csetlik-botlik a labdával. Én egyébként egész pályafutásom alatt a csetlő-botlóknak adtam egy picivel többet. Ha tehetném, ma is tanítanék, soha nem bántam meg, hogy erre a pályára adtam a fejem. Mindig azt szoktam mondani, hogy én csak tanító vagyok – és büszke erre.