Csodák és kételyek – magyar költők a költészetről

A magyar költészet napját 1964 óta József Attila születésnapján, április 11-én ünneplik. Ebből az alkalomból – azon túl, hogy örömmel olvassuk (újra) a magyar líra gyöngyszemeit, olyan kérdéseken is elgondolkodhatunk, hogy miért írnak verseket a költők, miért fogalmaznak „bonyolultan” – és egyáltalán, van-e értelme verset írni… Ezeken a kérdéseken maguk a lírikusok is elgondolkodtak!

alt


Miért?

Az ars poetica eredetileg azokat a lírai alkotásokat jelölte, amelyek közvetlenül, sokszor oktató jelleggel tárgyalták az ideális mű sajátosságait, ismérveit. Az egyik legismertebb példája a magyar irodalomban egy parodisztikus költemény, Vojtina ars poétikája, Arany János verse, amelyben a következő hasznos tanácsot olvashatják a lírikusok:

„Mendacem oportet esse memorem:
Költőnek ezt ajánlani merem.
Nem épen tisztes, de derék szabály,
Versembe jól fér, s a mellett - talál.
Azaz – magyarra téve a szavak:
»Költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak«;
Mert van egy példa, hogy: a sánta eb...
A sánta költő még keservesebb.”

(Mendacem oportet esse memorem: a hazug tudjon jól emlékezni – Quintilianus)

A későbbiekben egyre inkább azokat a költeményeket nevezzük így, amelyek a költészet lényegéről, értelméről szólnak – elsősorban személyes meglátások alapján. Vagyis egy-egy költő ars poeticája az illető saját költői hitvallása, amelyben azt fogalmazza meg, mit tart a költészet lényegének. A „születésnapos” József Attila például egészen sajátos nézeteket vallott e téren:

„Költő vagyok – mit érdekelne
engem a költészet maga?
Nem volna szép, ha égre kelne
az éji folyó csillaga.”

(Ars poetica)

>

„Kertemben érik a 
leveles dohány.
A líra: logika;
de nem tudomány.”

(A töredékekből)


A gyönyörű mesterség

Természetesen vannak, akik másként értékelték a költői hivatást. Kosztolányi Dezső a következőképpen fogalmazott abban a versében, amelyet unokatestvérének, a Csáth Géza néven ismertté vált Brenner Józsefnek azaz Josénak ajánlott:

A költő téntásüvege

Tisztelve nyúlj e picike üveghez, 
mert benne álmok vannak, álmok, 
ez az üveg él s bármily elhagyott most, 
mint egy fiatal anya, áldott. 
Még nem tudod, mi nő ki majd belőle, 
de szent e tinta, mint a lelkem. 
Alázatos tollal merítsd ki vérét 
és áldd meg őt és áldj meg engem. 

Kosztolányihoz hasonlóan Nemes Nagy Ágnes is már-már vallásos, csodaváró tisztelettel ír a költészetről, Mesterségemhez című versében:

Mesterségem, te gyönyörű,
ki elhiteted: fontos élnem.
Erkölcs és rémület között
egyszerre fényben s vaksötétben,

mint egy villámszaggatta táj
szikláin, ahol állhatatlan
roppant felhők – nagy, gomolyos
agyvelők – tüze összecsattan,

s a tűzzel csíkos levegőben
szülik a szüntelen csatát,
sejt-korom óta ismerős
végtelen Buda-ostromát,

hol minden vibrál és veszendő,
hol minden fércelt, foszladó,
hol rojtosodik már a szív,
s egyetlen szálon függ a szó,

a szó, amely a földből égbe
sistergő döngés ütemét
ingázza folyton, összevétve
önrángását, s a fellegét –

erkölcs és rémület között,
vagy erkölcstelen rémületben,
mesterségem, mégis te vagy,
mi méred, ami mérhetetlen,

ha rángva is, de óraként,
mely képzelt ütemet rovátkol
az egy-időn – mégis a fényt
elválasztja az éjszakától.

Kell-e a vers?

Csokonai Vitéz Mihály méla Tempefőiről szóló műve óta vált közmondásossá, hogy „az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban” – nem meglepő tehát, hogy az ars poetica-versekben is gyakran merülnek fel a költészet szükségességével, sőt értelmével kapcsolatos kételyek – Balla Zsófia Ars poetica című versében például a következőképpen:

A vers?
A vers medúzafő, áttetsző test,
óvatos lépteivel,
a maga elmosódott vagy túlexponált
képeivel, az idült pillanattal,
fagyott cinege, szélütött történet
és helyszínek a vers, tétova futás
a billentyűkön, piros torok,
kövek a szavak közt, csikorognak
és fénylenek, vizes szavak
ragyognak,
a vers, a vers
szoros göngyöleg,
dereng benne az ősvilági víz,
a vers szárazra vetve tátog,
kiszáradt torokkal, bőrrel,
kopoltyúja föl-le emelkedik,
zihál és énekel, föltört lábára néz
ő is, talán remél?
valamit hisz? visz? evez?
(óh igen, igen: zenél, tudjuk, ez
volt már, húzza fülembe,
eltörött a hegedűm, ilyen!)
De a VERS! A VERS talán más?
Talán életben tart? Talán föloldoz?
Talán helyettünk él?! Talán helyettetek
megszólal, talán? talán?
talán óda, szonett, koszorú?
A kilőtt vers
eltalál, elhagy,
megtörténik, becsapódik, valamivé lesz,
veled, velünk, ó, igen, a vers
arra késztet, hogy nevess, hogy
verset írj te is, hogy kérjed,
még, még, s hogy elfeledd, esetleg
fölkavarja valamely forró vagy hűlt
emlékedet, mégsem te vagy,
szóval a vers, ó, mennyi beszéd
erről a dologról, – minek?
Hiszen itt élünk. Ehhez képest
a vers… Ugyan már!
(Hess, madár!)


A kételyektől súlyos ars poetica-versek egyik legmegrázóbb példája Bella István Megszólalsz-e még? című szonettje:

Nem kell a vers? Hát nem kell verset írni!
Nem verset kell írni: valami vadonás
valahai újat. Valami mai mást.
Vers nélkül verset, ha a versben nem lehet hinni.

Nem kell a szó? Hát nem kell semmit rábízni!
Éljen a metanyelv. A mutogatás.
Az elemek párbeszéde. Az ősmakogás.
Jelentés helyett a jeltelen jelbiznisz.

A jel se kell? A jelentések némák?
Hát jöjjenek az ős némaságmorfémák:
ahogy jajdul az A. Az Ő nyög. Ó, Ú ugat.

De ha a hangokat is elnémítod,
megmoccan-e újra az ősatom titok?
Megszólalsz-e még, első elektronmozdulat?!