Dinnyeszezon

Nyakunkon a dinnyeszezon vége, de még mielőtt kásás vagy lőrinces lenne ez a mézédes, lédús nyári gyümölcs, kóstoljunk bele hersegően a származásába és a kapcsolataiba. Az, aki tökkelütött vagy dinka mesére számít ezek után, csalódni fog. Sose tennék ilyet.

alt

 

Tök mese

A nagyapám, akinek hatalmas dinnyeföldje volt, én legalábbis olyan nagynak láttam legényke koromban, hogy kedvem sem volt nemhogy a végéig elgyalogolni, de még olyan messzire elnézni sem, kenyérrel ette a dinnyét a „határban”, ahogy ő mondta, engem is kínálva, szóval a falu határában lévő saját földjén, délidőben. Neki tíz kiló fölött volt dinnye a dinnye, bár soha meg nem mérte, és mielőtt megszegte volna, keresztet rajzolt rá, mint a kenyérre, ahogy azt kell.

Azt nem tudom, hogy a bakterfia nagyapám tudta-e, hogy a magyarosan kapált dinnyéje szláv szó eredetileg, és azt sem, hogy tisztában lett volna-e azzal, miszerint a dinnye – joggal meglepő módon, akár az ugorkából ugorult uborka – a tökfélék közé tartozik. Arra viszont tisztán emlékszem, mert most is ott a dinnyeforgató jó öregnek a palócos baritonja a fülemben, hogy azonnal rámondta az éretlen, íztelen, nem édes dinnyére a szót: tök. Csak így, egyszerűen: tök. Néha így is, mondatosabban cicomázva és azonosítva az eleségnek valót: na… ez tök. 

Már akkor kimondta a szót, tök, amikor a jóistennek sem reccsent-roppant ez az ebédnek való, mélyzölden mosolygó, a hasán, azon a kicsi folton mindig sárga termény héja – bicskavágás közben. Ha meg már megmutatta a szétnyíló zöldség-gyümölcs a halványpiros, sápatag színét is, csak mosolygott: „Jó lesz az disznónak, tyúknak”. 

Pedig értett hozzá, nekem elhihetitek, hisz egyszerű hevesi parasztember volt, ráadásul soha sem pocsékolt, és még ritkábban nyúlt mellé a határban kapáló ember és unokája langyos-zamatos, lédús, soványka ebédjének, mikor a kövérre hízott dinnyéket dongatta a férfiasan kérges és szeretetittas, paskoló tenyerével megérkezéskor. 

A tökkelütött disznók pedig, kacagtam nem sokkal később, tényleg habzsolták a határból lovas szekéren hazaérkezett finomságot, a tökfej, dinka tyúkok meg a haragoszöld héjáig mind kicsipkodták a húsát, fehérjét. 

Lehetne azt is mondani, hogy buták voltak ők, a jószágok, mint a tök. Pedig dehogy. Pont ellenkezőleg. A tyúkból sok-sok friss tojás és ünnepi húsleves, a disznóból meg házi sonka, hurka, kolbász, szalonna lett, ahogy nagyapám tanította, asztal köré ülve, gazdag vacsora közben, lassan csorgó télidőben.

Nagyapámnak nem sárga-, hanem görögdinnyeföldje volt, mondanom sem kell, és persze nem csíkos hajú, nem hosszúkás, nem sárga belű, még csak nem is magszegény. Én meg hiába gondoltam, hogy a görög, amely szót ő soha ki nem mondott a dinnye előtt, nem azért „görög” gömbölydeden és kereken, mert túl nagy és nehéz lenne ahhoz, hogy csakúgy könnyedén gurítani lehessen.

Dinka mese

A 14. század óta adatolt dinnye szó innen jött mihozzánk: dinja, dinnya. Egy ehhez meglepően hasonló csengésű, a szerb-horvátból átvett szavunk, a dinka eredetileg a hamvas, pirosas szőlőfajtát, majd a zöldes-pirosas színnevet is jelölte. Az ebből származó, ma is ismert kövidinka szavunk nemcsak szőlőfajtaként, hanem borként is elhíresült, akár a kéknyelű. Aki ezt a nedűt és szót sem kóstolta még, kortyoljon csak bele. Ez a pirosas bogyókból préselt, könnyű és lágy, kellemes ízű, zamatos ital az Alföld jellegzetes, könnyű fehér bora, de dinkává senki ne igya magát belőle.

Első hangzásra talán meglepő, de ezzel a szóval, a dinkával nevezték meg a spárga- vagy úritököt és bizony a kis szemű, hitvány dinnyét is. 

Hogy a dinka miért válhatott mégis korholó, csúfolódó, a szellemi képességeket is megkérdőjelező szóvá minálunk, talán nem is olyan nehéz kikövetkeztetni. 

Dinnye mese

A vesemozgató, csak nyáron finom dinnye meséjét nekem nagyapám kezdte el. Biztos tovább fogjátok adni ti is, és ami még fontosabb, folytatni is, ha éppen nincs is kacskaringós indája, zamatos, hersenő gyümölcse vagy szezonja éppen.