Diogenészek a tanteremben? – Különc gyerek(ek) az osztályban

Tulajdonképpen kiket nevezünk különcöknek? Hogyan lehet eldönteni, hogy ki különc és ki nem? Írásunkban ilyen és hasonló kérdésekre keressük a választ.

alt


Már a régi görögök is…

Mielőtt különc gyerekekről beszélünk, jó lenne pontosan tisztázni, mit is takar ez a kifejezés. Az egyik legrégebbi magyar értelmező kéziszótár a Czuczor Gergely és Fogarasi János által összeállított A magyar nyelv szótára szerint „Általán mi a maga nemében a többi közől némi tulajdonságokra nézve mintegy magán áll, a többitől elüt, másoktól különválik. Nevezetesen jelent oly embert, kinek egész lénye s viselete sajátságos, ki az életmódban, viseletben, szóval a társas élet szokásaiban másokkal együtt nem tart. Ily különc volt a régi bölcsek között a hordóban lakó Diogenes.” 

Tény, hogy kevés Diogenészt találunk manapság az osztálytermekben – „másokkal együtt nem tartó” diákot annál inkább… De vajon mit takar az, hogy valaki elkülönül társaitól? Nem mindegy például, hogy mennyi időre különül el. Csak a szünetben? Csak egy hétig? Éppen elfáradt és pihenne? Netán tanulni akar (például átismételni egy anyagrészt a dolgozat előtt) és rövid időre csendet szeretne maga körül? Vagy heteken keresztül „nem áll szóba” osztálytársaival?

És mit jelent különbözni? Más ruhákban járni, mint a többiek? Kiemelkedő eredményeket elérni? Másként viselkedni, mint ahogyan az egy diáktól elvárható? Veszélyes dolgokat kipróbálni? Egyáltalán: ha mindenki más, mint mások, akkor tulajdonképpen ki számít különcnek? Ha iskolai vonatkozásban kerül szóba a különcség, természetesen más típusú kérdések is felmerülnek – elsősorban az, hogy mit tegyen vagy ne tegyen a különc gyerekkel a pedagógus? 

Humánökológia – másként

Ezek a kérdések természetesen alapvető fontosságúak – például a szociális munka területén óriási lépésnek számított annak kidolgozása (legalábbis elméleti síkon), hogy mikor mi tekinthető megszokottnak – és mi az, ami attól eltérő, sőt normaszegő, netán káros. Manapság leggyakrabban a Welch által 1987-ben kidolgozott humánökológiai rendszerelméletet hívják ilyenkor segítségül – ez lett a szociális munka egyik kiindulópontja.

A humánökológia fogalmát tehát nemcsak a környezetvédelemmel vagy a környezeti neveléssel kapcsolatban emlegethetjük. Lehet, hogy ez az első olvasásra túl „tudományosnak” tetszik, de talán nem is annyira, ha figyelembe vesszük, hogy a humánökológia az ember és környezetének kölcsönhatására helyezi a hangsúlyt, illetve az embert és környezetét egy rendszernek tekinti. A szakirodalom megállapítása szerint: „Ahhoz, hogy az ember szükségleteit ki tudja elégíteni és problémáit meg tudja oldani, közlekednie kell (mozognia), kapcsolatokat kell teremteni ebben a rendszerben, és így létrejön a kommunális adaptáció (alkalmazkodás) a fizikai és emberi környezet között.” 

Welch rendszere az ember társadalmi működését 7 szintre osztja, amelyek egymásra épülnek: úgy kell elképzelni ezeket, mint koncentrikus köröket, amelyek kölcsönösen hatnak egymásra. A vázolt szintek a következők:

1. A gyermek fizikai-biológiai állapota
2. A gyermek intrapszichés szintje
3. A gyermek interperszonális kapcsolatai
4. A gyermek helye a családban, közösségekben, stb.
5. A gyermek lakóhelyi környezete
6. A gyermek kultúrája, mint identitás
7. A gyermeket körülvevő össztársadalmi közeg, állami intézmények, szolgáltatások, intézkedések

Egy-egy „különc” tanuló esetében tehát érdemes átgondolni a fenti szempontok szerint a lehetséges indokokat. Például: egészséges-e? Milyen az önértékelése? És a döntéshozó képessége? Megvannak-e az alapvető támaszt nyújtó kapcsolatai? Milyen a családja? Van-e olyan közösség (és ha igen, milyen jellegű), ami támaszt nyújt neki? Ezek lehetnek az alapvető kiindulási pontok, amelyek segíthetnek egy-egy „különc” viselkedés feltérképezésében. Az első pillanatban talán hosszadalmasnak és bonyolultnak tűnik e „programot” „végigfuttatni” egy adott helyzetben – azonban mindenképpen segíti a tisztánlátást és a későbbi átgondolt tanári cselekvést is.

Problémák?

Azt is célszerű megvizsgálni, okoz-e bármifajta és bármekkora problémát a különcség akár magának a diáknak, akár az osztályközösségnek, netán a tágabb környezetnek rövid- vagy hosszútávon. Ezek ismeretében célszerű az esetleges felmerülő problémát vizsgálni. Ebben a folyamatban természetesen sokszor célszerű segítséget kérni – akár az iskolapszichológustól, tanártársaktól, szülőktől, sőt, akár (megfelelő formában) magától az érintett gyerektől is.

A kutatások igazolják, hogy a tanároknak már csak azért is kulcsszerepe lehet az ilyen helyzetekben, hiszen „a pedagógusok helyzetfelismerése, a problémahelyzettel való szándéka, kommunikációs technikája, illetve a gyerekekhez való viszonya meghatározza a probléma diákok általi értelmezését, kezelését, és ellensúlyozni tudja a családi szocializáció részeként elsajátított, gyakran nem adekvát szociálisprobléma-megoldói stílust és módot.”

Vekerdy Tamás gondolata pedig igen fontos – a különc gyerekekre is alkalmazandó – szempontra világít rá a következő, tanári attitűdre is vonatkoztatható mondatában: „Keresd a másik emberben […] azt, ami szerethető (ami jókedvre hangol), és legyél képes bevallani, hogy mi az, ami bosszant benne (talán éppen mert rád hasonlít).”