Diszlexiával élni a nyolcvanas években

„Anyuka, a maga fia nagyon beteg. Más típusú iskolában lenne a helye.” – mondta édesanyámnak a nyolcvanas évek végén egykori iskolám művészeti vezetője. Valóban voltak kínjaim az olvasással, főleg a kottaolvasással és még inkább a szép- és a helyesírással szenvedtem. Évek óta jártam a Fővárosi Beszédjavító Intézetbe fejlesztő foglalkozásokra, és lépésről-lépésre javultak azok a készségeim, amelyek terén hendikeppel indultam nem disz-es kortársaim között.

A képen egy író kisfiú látható.


Egyébként ritka szerencsésnek mondhatom magamat, egy véletlen találkozás folyamán már óvodás korban felismerték a részképesség zavaraimat (diszgráfia és diszlexia). Ez egy olyan korszakban, amikor se a pedagógusok, se a szülők nagyrésze nem tudta, hogy a disz ebben az esetben nem a karácsonyfát „diszíti” (sic!) és nem a D zenei hang fél hanggal felfelé való módosítása, igazi csodának számított. Történt ugyanis, hogy szüleimmel Ócsára kirándultunk, és egy kedves néni felfigyelt valami rendellenesre a mozgásomban a sárga buszon. Megkérte édesanyámat, hogy hadd üljek az ölébe, mert feltenne nekem pár kérdést. Ez a néni történetesen Meixner Ildikó volt, aki a diszlexia-reedukációs terápiának a hazai úttörője volt. Tehát az én korai fejlesztésem már az óvoda végén elindulhatott. 

Az iskolában nem teljesítettem katasztrofálisan, viszont csigalassan tudtam csak szépen írni, és így is rengeteg szót át kellett húznom, mert elhibáztam. Ráadásul a legszebb verzióban is „bazi nagy betűket” (ahogy az egyik tanító néni titulálta az írásképemet) kerekítettem az írkára. Az sem volt kismiska, hogy töltő tollal kellett megtanulnom a „gyöngybetűimet” rajzolgatni – képzelhetik, mennyit packáztak velem a pacák. Gyakran írtam (sőt ez a mai napig így van, ha az agyam a fáradtság vagy stressz miatt megmakacsolja magát) k betű helyett g betűt, b helyett p-t és fordítva. Főleg olyan helyzetekben volt könnyű elkövetni ezt az otromba hibát, ahol a szóban zöngésség szerinti részleges hasonulás van. Másodikosként így például könnyen írhattam, hogy „másodigba” járok, vagy így tolta el a –tól/től rag a helyesírásomat a „haptól” szóalakban (helyes megfejtés: habtól). 

Egész alsó tagozatos koromban fejlesztő foglalkozásra jártam a Festetich utcába – akkoriban itt volt a Fővárosi Beszédjavító Intézet központja. Itt többnyire ugyanúgy kaptam házifeladatot, mint az iskolában. Tisztán emlékszem, hogy ötvenszer-százszor rajzoltam át és át ugyanazt a „fecskefarkat” egy szétterített újság lapján, hogy szépek lehessenek az f betűim. Ez plusz terhet rótt rám, plusz terhet a szüleimre is – mindemellett a korabeli iskolákban a pedagógusok többségének nem sok fogalma volt, mi a fityfirity az a disz, ezért érzékelni sem tudták, hogy a picivel szebben formált betű egy diszgráfiásnál, mennyi gyakorlás és mennyi időbefektetés után születik meg. Ez nem a pedagógusok hibája volt, az akkori tanárképzés szinte csak és kizárólag a „normális” gyerekek tanítására készítette fel őket, tudomást se nagyon szerezhettek a disz-esek problémájáról, kivéve, ha véletlenül összejött egy kisebb csapat belőlünk egy-egy osztályban.

Emellett – mint a legtöbb disz-esnek – a mozgáskoordinációimmal is akadtak gondok, ezért ha a tornaórán azt az ukázt kaptam, hogy „balra át”, magam elé kellett képzelnem a zongorát, hogy el tudjam dönteni, melyik a bal és a jobb oldalam. Mint más órákon, itt is lassabb és ügyetlenebb voltam a társaimnál, de talán még frusztrálóbb volt a helyzet, mert a testnevelés órákon még nyíltabban versenyeztették egymással a gyerekeket, sokkal átélhetőbbé vált a kudarc. Ezért különösen hálás vagyok, hogy a katonás, csak és kizárólag a teljesítményt értékelő tornatanárok mellett, olyan nevelőkkel is találkoztam (Csaba bácsival az általános iskolában vagy Pale bá’-val a gimiben), akik az erőfeszítésemet jutalmazták. 

A disz-es tüneteimből fakadó félreírások és a félreértések ellenére vagy éppen pont ezek miatt egyre nagyobb barátságba kerültem a nyelvvel. Egy szó sokkal többet jelenthetett nekem, mint a kortársaimnak. Akkor még nem tudtam, hogy a disz-es érmének is két oldala van, és a tanulási zavar mellett egyfajta szuperképességet is kaptam ajándékba. Érzékenyebb lettem a jelentésekre, amikor például azt olvasom (olvastam), hogy valaki kigyógyul a betegségéből, akkor könnyen bekígyózik a gyógyulás véglegességét jelentő igébe a sziszegő hüllő, és máris látom az összefüggést a patikák egyezményes logója és a gyógyulás között. Ezért lelkesen vallom, hogy a diszgráfiának és –lexiának nyelvteremtő ereje van. Talán éppen ezeknek a részképesség zavaroknak köszönhetően lettem íróember.