Ember a szerkesztő mögött

A mai mese műhely- és kulisszatitok, mert arról szól, hogy a legjobb és legrutinosabb szerkesztők is beleszaladnak abba az ellentmondásba, ami a hétköznapi, valós nyelvhasználat és a tudományosság között feszül. Ennek járunk ma utána.

alt


Habár minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, ahogy Bessenyei György írta a nyelvújítás idején, mégis sokszor csap össze ma is a nyelv és a tudományosság. Hogy miért? Mert a tudomány a nyelvnek – ahogy a vaskos és az áttetsző valóságnak is – csupán egy, számára lényeges, megragadható szeletét vizsgálja. 

A tudomány a nyelvnek azt az egzakt és pontos leírásra képes, definitív, csak szó szerint vehető részét használja, amely a tudományt tudománnyá teszi. A nyelv azonban ennél sokkal többre is képes, mint most az egyszer és mindenkorra kiderül.  

Sünik minden mennyiségben

Sokan rosszallják, ha a gyerekek azt mondják a sünre, hogy sündisznó, illetve a koalára, hogy koalamaci, koalamackó vagy koalamedve. Igazuk is van, meg nem is. Azért nem helyeslik a disznó, valamint a medve szót és változatait, mert azok tudományosan pontatlanok: a bátor kis tüskegombóc, akit a kígyóméreg sem fog, és kobold hangulatban él a székely magyarok nyelvén az erdélyi (eredői, erdőkkel teli) havasokba bújva szőrdisznó változatban, bizony rovar- és nem mindenevő, mint a magányos, nem utótagként használt disznó általában.

A gyerekek a sündisznó változatot a népmesékből ismerik, kár ezért őket megróni. A népmesék nyelve sokszor tartalmaz tájszavakat, képes népi kifejezéseket, nyelvünket gazdagítva. A sündisznó mellett még egyéb névváltozatokban is él a sün szó a nép ajkán, rendszertanilag persze helytelenül, de nem is ez a nyelvnek és használójának a célja ekkor: szőrdisznó, tüskésdisznó és sünkutya [!]. 

A sünnek, akarom mondani a sündisznónak, szőrdisznónak, tüskésdisznónak varázslatos és veszélyes tulajdonságokat is tulajdonítottak erdélyi rokonaink a havasok között. Vegyük csak a bukovinai székely népmesét, a Csillagszemű juhász címűt, amelyben a juhász életét fenyegető gonosz kis sünöket szőrdisznó néven emlegetik, a népnyelv gyémánt kincsestárát bizonyítva. Ott is van az alsós és felsős gyerekek olvasókönyvében, hát persze.

Mackó-e a koala?

A notórius eukaliptuszrágcsáló, aki most következik, meg erszényes állat, nem a medvefélék (Ursus) családjába tartozik. Hát persze. Ezt mindannyian tudjuk. Akkor mégis honnan erednek, mi fán teremnek ezek a szavak? 

A gyerekeknek – ahogy az első ausztráliai felnőtt telepeseknek is, annak idején – a koalamacival kapcsolatosan is igazuk van. Ezek a telepesek azt hitték erről a bűbájos állatkáról, hogy helyi medvefajjal van dolguk, nem is véletlenül. Ahogy a gyerekek sem rendszertani okokból, hanem a külső hasonlóság alapján becézik a plüssfigurát koalamackónak – tudományosan persze helytelenül, nyelvi értelemben viszont teljesen szabályosan: a nyelvhasználók számtalan esetben élnek ugyanis metafora lehetőségével, a névátvitellel – hasonlóság alapján. És a nyelvhasználat idővel nyelvi normába illővé, nyelvivé is válik. 

Tengerimalackodjunk kicsit

No de barangoljunk tovább a nyelv metafora-állatkertjében. Ez lesz még a kerge ABC! Az egyébként igen könnyen félreértelmezhető szavunk, a sem nem tengeri állat, sem nem malac tengerimalac, a névátvitelt tekintve a sündisznóhoz és a koalamackóhoz nagyon hasonló: rágcsálóról és nem sertésféléről van ugyanis szó. 

Az angol így nevezi a tengeren túlról áthozott állatkát, hm, így már érthető, miért tengeri, vagyis tengeren túli, mint a kukorica: guiney pig, azaz guineai malac. Nyilván azért, mert a malackára emlékeztet a megjelenése, a hízékonysága, az ahhoz eléggé hasonló visító hangadása és a viselkedése is: földet túrva táplálkozik. 

A német változat pedig a magyarral szinte teljesen megegyezik: Meerschweinchen, vagyis tengerdisznócska, tengerimalac. Ezért sokáig a nyelvészek a tengerimalac szót a németből vett tükörfordításnak gondolták. De valóban így lenne? Mit üzen a többi nyelv? 

Az olasz így nevezi meg az állatot: porcellino d’India, azaz Indiából származó malacka. A francia ezt mondja: cochon d´Inde. Mondanom sem kell, hogy a francia is indiai sertésnek nevezi a nevezetes rágcsálót. Hogy egy szláv nyelvet is megszólítsunk: oroszul a szó morszkájá szvínyká, szó szerint tengeri malac. 

De kérdezzük meg végül a biológiai tudomány nyelvét, a latint. A tudományos elnevezés Cavia porcellus (a porcellus latinul disznócskát, malacot jelent). Vagyis a nyelvek – ahogy a magyar is – egytől egyig a metaforikus névváltozatot választották. Még a latin is. 

Ez az elragadó kis állat, a tengerimalac tehát még a nyelveket és a tudományosságot is össze tudta békíteni.

Ha pedig az ember mint szerkesztő téved, mert a nyelvi ösztöne mást mond, mint a tudomány, hát üsse kő. A belsőkép-alkotást teremtő mese mindent elbír, még azt a bizonyos rendszertani pontatlanságot is, ontológia ide vagy oda. De csak akkor, ha sündisznóról, koalamaciról vagy tengerimalacról van szó.