Értsd MEG! – edukációs és érzékenyítő nap pedagógusoknak, segítő szakembereknek

Mit mondjunk a gyerekeknek a kerekesszékesekről, a látás- vagy hallássérült emberekről, vagy az autizmussal élőkről? Hogyan közelíthetők meg érzékeny élethelyzetek, s hogyan tehetjük tanítványainkat szociálisan érzékennyé? Milyen fejlesztő terápiák állnak rendelkezésre ADHD-s gyerekek számára, s milyen relaxációs technikákkal oldhatjuk a stresszt? – A fenti kérdéseken kívül még sok mindenre választ kaphattunk egy minapi érzékenyítő rendezvényen.

alt


A 15. kerületi Pólus Plázában megtartott keddi edukációs és érzékenyítő nap a sokadik volt a sorban. Az évente a kerületben megrendezett, a Felelős Szülők Iskolája által kezdeményezett találkozókon mindig egy-egy érzékeny témát dolgoznak fel, ismertetnek, s tapasztalatcserére biztatnak. Az elsősorban kerületi pedagógusok, óvodapedagógusok, fejlesztők, egészségügyben dolgozók, sportedzők, szociális szférában dolgozók számára szervezett találkozón ezúttal a testi vagy szellemi mássággal élők elfogadását, integrációjuk társadalmi megerősítését, és az általános érzelmi intelligencia fejlesztését célzó előadásokat hallottunk. 

A szakmai napon a Felelős Szülők Iskolájának alapítója, ügyvezetője, Tibenszky Móni Lisa köszöntötte az egybegyűlteket, majd a kerület alpolgármester-asszonya, Németh Angéla mondott pár szót. A szakmai nap Tibenszky Moni Lisa szívhez szóló üzenetével kezdődött: pár éve megrendítő, s egyben pozitív napot élt át mozgáskorlátozott emberekkel, akik naponta újrakezdik, naponta nem adják fel, és ezt az üzenetet szeretné átadni mindazoknak, akik ilyen vagy olyan okból nehézségekkel találják szembe magukat. 

Pólus Enikő, mentálhigiénés szakember szerint az érzékenyítéssel nem az a cél, hogy túlérzékenyek legyünk. Inkább az, hogy rálássunk bizonyos dolgokra a saját lelkünkben, s ezáltal rálássunk mások életére – nem kell mindent tudnunk, hogy megértsük a másikat, de érdemes minél többféle szemszögből megközelítünk ugyanazt az élethelyzetet. Enikő szerint fel kell építenünk a saját életmeséinket, hogy megtudjuk, abban mi milyen szereplők vagyunk. Meg kell látnunk a velünk történő eseményekben és körülményeinkben azokat a „varázseszközöket”, amelyekről tudjuk, hogy az úton segítőtársaink lehetnek. Amikor börtönben dolgozott, meseterápiát végzett – a rabok közül kevesen hallottak mesét gyerekkorukban. Ha látványos a másság, az emberekben általában ösztönösen felébred a segítőszándék, de ha nem látványos, ha csak például „pimaszságban” nyilvánul meg, vagy abban, hogy csupán „kamasz” valaki, vagy ha „nem azt teszi, amit elvárok tőle”, ha a „miért nem tud figyelni”, „miért  nem válaszol”, vagy a „miért nem jelentkezik” gondolatok foglalkoztatnak bennünket egy viselkedés kapcsán, akkor nehezebben megy az elfogadás. Mert nem biztos, hogy a „nem akarom megcsinálni”-dolgok állnak e mögött, hanem egy funkciózavar, vagy egészen egyszerűen csak annyi, hogy a gyerek másképpen működik.

Az előadó elmesélte saját életmeséjét: három gyereke közül a legidősebb 11 éves volt, amikor örökbefogadással hozzájuk került. Az igen nehéz sorsú gyerek befogadásáról Enikő két kisebb gyereke döntött: automatikusan, ösztönösen, mindent megérezve. Elsőszülött gyerekénél sokféle disz-problémát állapítottak meg, ennek ellenére, köszönhetően a sok-sok fejlesztő munkának és a megértő és türelmes pedagógusoknak, akik megengedték neki, hogy a versmemoritert a tenyerébe írt szimbólumokkal puskázza ki, tudatos, hivatását szerető felnőtt lett.

Zárszavában elmondta: az oktatásra nem úgy kellene gondolni, mint a ruhaiparra, ahol azonos pólók gurulnak le a gyárszalagról – minden gyerek más és más.

A következő előadó „Jocó bácsi”, Balatoni József volt. A könyvei, Facebook-posztjai és médiaszereplései által országos népszerűségre szert tevő, a kerület Kontyfa Középiskola, Szakiskola és Általános Iskolájának tanító történelemtanár a Taníts szabadon, tanulj szabadon! elvét követi. Öt pontba szedett pedagógiai alapelvei: 1) A tanítás hivatás legyen 2) Szeresd a hivatásod! 3) Szeresd a gyerekeket! 4) Légy önmagad! 5) Merj újítani!

Balatoni József abban hisz, hogy sokkal jobb, ha együtt, közösen dolgoznak egy projekten a gyerekekkel, s ha nem egy évszámot, sokkal inkább annak az évszámnak a hátterét értik meg a tanulók. Mert az könnyen „kiguglizható”, hogy mikor volt a mohácsi csata, de hogy miért nem ért oda Szapolyai János, az már nehezebben, mert az adott körülményeket ismerve értünk csak meg bizonyos történelmi lépéseket, eseményeket. Jocó bácsi pedagógiai módszerei közül megemlítette az élmény-, a kooperatív, a kaland-, a projektpedagógiát, s letette voksát a témahét, témanap rendezése mellett – amely lehet, hogy többletmunkával jár a tanár számára, ám a tananyag mégis mélyebben beépül, mint más, hagyományosabb technikákkal. A pedagógiában bevallottan liberális nézeteket valló tanár szereti használni az IKT-eszközöket, de ezek mellett nagy táborrajongó is. A tábort nagyszerű közösségformáló alkalomnak tartja. Volt olyan tábor, ahol adott környezetben, a természetben talált dolgokból kellett a gyerekeknek csapatokra osztva építeni híres épületet (a táborban vegyesen voltak a felsősök, a csapatokban is keveredtek ötödikesek és nyolcadikosok); de volt olyan balatoni tábor is, amit a szokásos „nyafogások” kiküszöbölése végett a gyerekek maguk szervezhettek meg. Jocó bácsi a gyerekekkel rendszeresen ellátogat a Nem adom fel! kávézóba: a testközelből látott sérült emberek megtapasztalása óriási erővel bír az érzékenyítésben, olyannyira, hogy egy addig a mozgáskorlátozott emberektől viszolygó lány azóta jelelést tanul, fejlesztéssel szeretne foglalkozni a jövőben. Jocó bácsi jó adag (ön)iróniával és humorral vegyített sztorijait biztos, hogy nehéz lesz elfelejtenünk.

A történelemtanár performansza után Tihanyi Rita gyermekagykontroll-oktató adott elő SzemlÉLETváltás, új módszerek a pedagógiában címmel. Roger Wolcott Sperry agykutató volt az, aki rájött arra, hogy agyunk jobb és bal agyféltekéjének funkciója más-más területekért felel: a bal a ráció, a logikus gondolkodás, a szervezettség és a kommunikáció stb., a jobb az intuíció, az alkotás, a képzelet, a humor, a „hülyeség” stb. területeiért felelős agyféltekék, amelyek összehangolásával nagyobb hatékonyság érhető el az információk feldolgozásában. Tihanyi Rita a helyszínen végzett interaktív tesztjével bizonyította, hogy a két agyfélteke összehangolása nem könnyű, de nem is lehetetlen. A teszt klasszikus változatában a színek nevét a jelentésével eltérő színnel leírva látjuk a kivetítőn: a közönség abszolválta a feladatot, a színek hangosan kimondott nevét általában sikerült eltalálnunk. 

Az előadó ezután stresszoldó technikákat mutatott be. Ha stressz ér minket, bekapcsol az agy félelemközpontja, az amigdala. Kétféle reakciót válthat ki: menekülést vagy támadást. Bármilyen is a reakció, az biztos, hogy ha az amigdala aktív, a két agyfélteke nem tud összekapcsolódni, tehát nem lesz meg az összehangoltság. Ennek előmozdítására érdemes a stressz-szintet csökkenteni. Hatékony stresszoldó technika a relaxáció, amelyet az USA középiskoláinak nagy többségében használnak. Ha csak a légzésünkre figyelünk, miközben elszámolunk negyvenig, már elérhetünk egy ellazult állapotot, ami a megnyugvást segíti elő. A relaxáció révén több oxigén jut az agyunkba, sejtjeink megfelelő módon teszik a dolgukat, lassul az anyagcsere, fókuszáltabb a figyelem… „Ha a világon minden 8 éves gyereket megtanítanánk meditálni, egy generáción belül eltűnne az erőszak a földről” – intézte a Dalai Lámát az előadó, majd bemutatott még pár légzésgyakorlatot, illetve említett pár külföldi (finn, dán, illetve japán) mintát a relaxációra illetve a közösségteremtésre. Finnországban például vannak „olvasó kutyák” a könyvtárban, nekik lehet felolvasni, közben akár simogatni őket. Az állatok közelsége terápiaként hat az esetleg stresszes vagy hangosan felolvasni félénk gyerekekre. Japánban az öregdiákok segítik a kisebbeket, és a gyerekek takarítják az iskolát; a tanulók együtt étkeznek a tanárokkal.

A délelőtt utolsó előadója Sólyom Brigitta, tréner, terapeuta volt, a Csodakapu Alapítvány vezető munkatársa, aki Fejlesztések, terápiák, kontrollpontok (ADHD, Asperger, diszlexia, diszgráfia) címmel tartott interaktív prezentációt. Miközben ismert mondókákat kellett mondanunk két csapatban, egy egyszerű, de keresztmozdulatokkal nehezített kis koreográfiát kellett végeznünk a kezünkkel. A szavak kimondása és a mozdulatsor együttesen nagyfokú koncentrációt igényelt. Az előadó arra hozott ezzel az egyszerűnek tűnő rövid gyakorlattal példát, mennyire nehéz a dolga egy ADHD-sként diagnosztizált gyereknek, akinek agyában a homloklebeny, az agy e végrehajtó „műszerének” nem minden funkciója működik normál üzemmódban. Ez azt jelenti, hogy összetett feladatokat nem vagy csak hiányosan képes megoldani, mert nem tudja elemeire bontatni a feladatot, illetve különféle ingerek elterelhetik a figyelmét. A Csodakapu Alapítványnál a homloklebeny funkcióinak zavaraival küzdőkön (ide tartoznak az ADHD-sokon kívül az autizmussal élők vagy az időskori demenciában szenvedők is, illetve azok, akiknél a homloklebeny más okból sérült) segítenek mozgásfejlesztő terápiával. 

Az ebédszünet után Till Attila Tiszta szívvel című filmjét tekinthettük meg. A kerekesszékes bandáról szóló, groteszk, tragikomikus gegekkel teli, izgalmas film után rövid beszélgetés következett, amelyre a fenti előadókon kívül a Nem adom fel Alapítvány kerekesszékes tanácsadóját, a fiatalon mozgáskorlátozottá kényszerült Nagy Zsoltot is meghívták. Az egyik nyakcsigolyáját tizenévesen egy szerencsétlen fejesugrással eltörő fiú arról mesélt, mennyire élő és eleven az a humor, ami a filmben is megjelenik, és mennyire jelen van az ő mindennapjaiban is. Aki nem derült a film sokszor fekete humorán, az nem biztos, hogy érti a film lényegét: ezek az emberek pont ugyanolyanok, mint „épkézláb” társaik, megvannak a maguk gondjai, bajai, frusztrációi, de élik az életüket, és az a normális, ha normálisan tekintünk rájuk, beszélgetünk velük, és kéz- és lábtörést kívánunk, vagy jó éjszakát a látássérültnek, mert ettől érzik, hogy ők is emberek, hogy őket is számba veszi a társadalom. 

A rövid beszélgetés után workshopokba osztódtunk, én az érzékenyítő tréninget választottam. A Nem adom fel Alapítvány munkatársai közreműködésével több állomáshelyen tapasztalhattuk meg, milyen hallássérültnek, vaknak, mozgáskorlátozottnak lenni, illetve egy személyes beszámolót hallhattunk egy „hús-vér” autizmussal élő lánytól, hogy milyen gondokkal küzd meg a mindennapokban, s mit jelent számára ez az állapot. 

A sokszor felkavaró személyes történetek egyszerre voltak megdöbbentőek, megindítóak és teljesen hétköznapiak – s azt hiszem, ez így helyes, hiszen ez az élet maga, a színes sokféleségével.