Essza, gumitviszt, rábeki

A 80-as és 90-es évek slágerjátéka volt az ugrálógumi – elsősorban a lányok körében dívott a gumizás, esszázás, rábekizés. Hogyan is játszottuk?

alt


Végy egy gumiszalagot!

A játék nem magyar eredetű: a németek gumitwistként, a kínaiak ugrálógumiként ismerik. Mindenekelőtt szükségünk volt egy 3-5 méter hosszú, összekötözött gumiszalagra – és legalább két játszótársra. (Illetve utóbbiak hiányában két székre.) 

A kiindulóhelyzetben a játékosok közül ketten egymással szemben, kis terpeszben állnak, a bokájukon átfutó gumit kihúzva (így tehát ők tartják meg lábukon a kifeszített gumit). A harmadik személynek ezekre kell ráugrania meghatározott szabályok szerint. Ha ez sikerül neki, akkor a következő körben már nehezebb pályán vagy nehezített körülmények között kell teljesítenie ugyanazt a „gyakorlatsort”.

Ha hibázik, azaz „megbukik”, helyet cserél valamelyik álló társával. A „bukás” oka lehet, ha valaki sorrendet ront, beleakad a gumiba, nem tud ráugrani, stb. – bár többnyire azért a résztvevők meghatározták, hogy „buktatás” – azaz szándékos akadályozás, pláne lökdösődés nem megengedett).

Az egyes feladatsorokat különböző szinteken kell teljesíteni, annak megfelelően, hogy milyen magasan helyezkedik el a gumi a játszótársak lábán. Vannak, akik a „boka, lábszár, térd – alsócomb, felsőcomb, csípő” sorrendet részesítették előnyben. Mások arasszal mérték ki a magasságot, így alakult ki az egyes, kettes, hármas, négyes, sőt, akár az ötös vagy hatos is. (De ez már szinte „teljesíthetetlennek” számít.)

Voltak, akik az egyes szinteken belül is „alszinteket” határoztak meg: két lábat, egy lábat, x-et és a „fűzőt” – és más egyebeket is. Közülük a két láb azt jelenti, hogy az ugráló személy alapvetően terpesz-zár kombinációkkal „dolgozik”, egy láb esetén „zár” helyett egy lábon áll, a harmadik esetben pedig keresztezett lábakkal. (Vannak, akik az első változatot „magyarnak”, a másodikat „nagy magyarnak” hívják.) A fűző esetében a játékosnak a gumiba kell fűznie lábait, majd (ugyancsak meghatározott ugrásszámot követően) „szabadulnia”. További verziók még a „faláb”, melynek lényege, hogy kilépéskor a játékos nem hajlítja be a térdét – az úgynevezett „tipi-topi” esetében pedig helybenfutással kombinálják az ugrásokat. Ismeretes a „hordó” is – melynek során ugrás közben teljes fordulatot kell tennie a játékosnak. Az essza elnevezés arra a helyzetre utal, amikor a játékos egyik lába a két gumi között van, a másik viszont azokon kívül. 

A fűző végrehajtása során a játékosnak páros lábbal szembe kell állnia a két párhuzamos gumival – úgy, hogy a lábfeje a játékoshoz legközelebbi gumiszál alatt legyen. Ezt követően úgy kell átugornia a tőle távolabbi gumiszalagot (vagy megbeszélés szerint éppenséggel ráugrania), hogy az említett, hozzá közelebb eső gumiszálat – beakasztott lábával – magával viszi. 

A játék alapelemeit jól szemlélteti a következő videó is.

Néhány „koreográfia”

Őszintén szólva ezeknek tulajdonképpen csak a játékosok fantáziája (és a közös megegyezés) szab határt. Az egyik ismert „koreográfia” az úgynevezett „Hattíz”: a gumiszalagok közé ugró játékos a terpesz-zár kombinációkat végez, közben (némán) számol: a hatodik és a tizedik ütemre azonban két lábával (terpesz helyett) a gumiszalagokra ugrik. (A tizedik ütemet követően az egylábas, majd az x-es variációt végzi, majd ezt követően az utolsó ütemre kiugrik a gumiszalagból.) 

E koreográfia változata az úgynevezett „Tizennégyre ki” mely a fent leírtaktól abban különbözik, hogy – amint neve is mutatja – a hatodik és tizedik ütemű ráugrást követően a tizennegyedik ütemig folytatódik a mozdulatsor és az utolsóra ugrik ki a szalagból a játékos. (És ugrik vissza a következő fordulóra.)

Vannak, akik további nehezítésként mondókáznak közben (természetesen a megfelelő ritmusban), mások szinte „akrobatikus” elemekkel (például cigánykerékkel) operálnak. Előbbi esetben lehet a kötött szöveg közismert mondóka, halandzsa szöveg, vagy éppenséggel a mozdulatokat előirányzó szöveg is: „essza-essza-essza-sza-be-ki-rá-rá-rá-rá-be-ki-rá”

Amint az a fentiekből is kitűnik, a viszonyleg szerény eszközigényű játék egyaránt épít a mozgásra, bizonyos mértékig (elsősorban a lépésvariációk meghatározása idején) a kreativitásra és a koncentrációra is. (Ez utóbbi két tulajdonsága révén sok esetben el is tereli a mozgás fárasztó voltáról a figyelmet.) Nem is feltétlenül az a lényeges benne, hogy „előírt” lépéskombinációkat hajtsanak végre a játékosok: sokkal inkább az, hogy közös megegyezésen alapuló – akár ott, helyben kitalált meghatározott – mozdulatsort végezzenek a játékosok. Ez utóbbi esetben lehetőség van a „közös munkára”, kooperatív tevékenységre – és ezenközben egymás jobb megismerésére és megértésére is. Nem véletlen tehát, hogy az esszázás néhány évtizede közkedvelt elfoglaltsággá vált az iskolai szünetekben. (Annál is inkább, mivel nem kellett hozzá nagy rákészülés és a következő szünetben folytatni lehetett.) Érdemes újra (és újra) felfedezni!