A fakutya fája - márciusi téli rege

A fa ku tya fá ja ritmikus ugyan a magyar füleknek, pedig semmit nem jelent. A fakutya és a kutyafája annál inkább. Fakutyázni? Ezt az extrém téli sportot űzni Szent Péter küldötteinek tavaszhozó neve napja idején? Lehetetlen…

A képen egy kutyavontatta szán látható.
 

Lehetetlen, mert a mendemonda szerint annyira megizzasztja a zsák a meleget lustácskaként cipelő három, mára már mindenkinek kedves emberünk, Sándor, József és Benedek hátát, hogy nemcsak a pocsolyák és tókák, de még a tavak és a jéghideg szívek is felolvadnak a nevük hallatára. 

A jégen csúszó, szántalpra szerelt faszék, a fakutya meg a kutyának se kell már ilyenkor általában. De az idén megtréfált bennünket a Tábornok úr, aki nem a naptárt nézi. Morogjunk és nevessünk együtt, hátha elijesztjük!

Miért nevet és morog a fakutya?

Ahogy a fakutyának sok köze nincs a hús-vér kutyához, úgy nincs köze a kutyafájának sem a fához. Erről szól a mai, az elején még korhatár nélküli, de a végén már tizenhat karikás mese. 

A fakutya szó, amelyet a jégen csúszó eszközként használtak polgári nagy-, déd- és ükanyáink valaha, no nem a tavaszváró márciusban, hanem karácsonytól vízkeresztig, na jó, novembertől februárig, igen, bizony, még télvíz idején is, számos más jelentésben él ugyancsak a tájnyelvben. 

Talán a legérdekesebb közülük a ’csizma(le)húzó faeszköz’, vagyis az a kutyafejre emlékeztető, autópedálszerű szerszám, amelynek felül a két füle közé a csizma sarkát beakasztották, hogy az eszközt a másik lábbal pedálként megtámasztva a télen-nyáron hordott szűk csizmát végre le tudják húzni; és amelynek valószínűleg a formájából, de talán a lábbeli levételének sikeresen végrehajtott műveletéből vonódott el később a „vigyorog, röhög, nevet, mint a fakutya” szóláshasonlatunk. Hu, eddig megvolnánk.

Egy másik fakutya, köznyelvi és hétköznapi nevén a gyerekek játéka, vagyis a fából készült búgó-pörgő csiga a kutya morgásáról, ilyen hangadásáról kapta népnyelvi nevét, ahogy a jégen csúszó eszköz csikorgása is a kutya vinnyogó hangadására emlékeztette eleinket. És még mindig nincs vége a hangutánzásnak. Füleljetek csak!

…És lássatok csudát, mert maga a „kutya” szavunk is állathívogató szóból, egyfajta „ku, ku, ku”-féle, ugatásra hajazó hangadásból főnevesült, persze a vau-vau, a bau, a vuvu stb. is ilyenek, ám azok csak sima utánzások, s nem hívogatnak, mint a csibe, a pipi vagy a cica. 

A ma már -tya végződéssel együtt elhíresült szó és viselője így lett a legjobb barátunk és a leghűségesebb társunk. Erre a hívásra ugyanis mindig odajött hozzánk az a kutymák.

Na de honnan ez a „-tya” a kutya végén? Atya-gatya!
 

Kucsa vagy kutya, egykutya

A tájnyelvben máig él a kucsa alak a kutya mellett. A hangváltozatokról már a „tanítja, tisztítja (tty), tanítsa, tisztítsa (ccs)” kapcsán meséltem nektek a mátrixban, itt találjátok, ha nincs is sok köze ténylegesen ehhez a mostani alakváltozathoz: http://tantrend.hu/hir/jojj-lass-gyozz. A „csa” csupán kicsinyítő képző volt a „ku” végén, mint a -ka, -ke, -cska, -cske más esetben, akár a madár-ka, butá-cska, aranyos-ka vagy az Erzsi-ke, ökrö-cske. A kedveskedő, becéző alakokból azonnal nyilvánvaló a jelentésbeli rokonság a képzők között: Bor-csa vagy Bori-ka, Mar-csa vagy Mari-ka stb.

A kutyafáját neki…

Az enyhe, szépítő káromkodás, a „kutyafáját neki” a kutya szónak sokszor bizony korholó, bosszankodó értelmű, az állattal mégis együtt érző használatából is fakadhatna, ahogy a kutya világ, kutya hideg stb. ezt mutatja, de nem. 

És akkor a 16-os karika. Elárulom, hogy az a bizonyos kutyafája a még írásban is kisípolt, f betűvel kezdődő vulgáris szóval mint utótaggal keletkezett eredetileg, a fához köze nincs. Így viszont teljesen értelmes lehet-lesz ez a sejtelmes szóösszetételünk, akkor is, ha bárki rötyög is rajta, mint a fakutya.

Aki azonban ezt komolyan veszi, és a még ugyancsak időben megállított, ezért vidám csengésű, tréfás „a kutyaf…ülit neki” bosszankodást is ide sorolja, hát igaza van. Szép megállítás és huncut átalakítás ez is – éppen még idejében, útközben, a beszédaktus belső vezérlésének szent folyamatában, de ezt már innentől mindenki érti. 

Az is - kezdetű cifra, ötletes morgolódások is pont ilyen furfangos, eufemisztikus átalakítások és változatos csavarok, ti már ezt is sejtitek, miért. Íme: az istenf…áját, az is…tállóját, az is…koláját, akarom mondani, a teremburáját neki! 

Ezek az érzelmi töltetet hordozó, valami nagyon nagyot mondani akaró, ám félúton újratervezett szójárások így keletkeztek, immáron leplezetlenül, s használjuk is őket vígan, ártatlanul és szabadon, ameddig egy kutyafülű, fafejű, fránya és frivol fakutya március vége felé, Sándorral, Józseffel és Benedekkel együtt ki nem neveti őket. 

Mire nem jó a márciusi hó és fagy, ha nem erre: a kutya fáját, sőt, a kutya fülét, mindjárt mondom, mijét neki!