Farkasgyermekek

A farkasgyerekek nem a farkasemberek leszármazottai, és nem is kiscserkészek (farkaskölykök): olyan gyerekeket neveznek így – vélhetően Kipling közismert regényhősének, Mauglinak mintájára –, akik valamely okból vadon, tehát nyelvi ingerek nélkül nőttek fel. Megtanulhatnak-e valaha beszélni?

A képen egy gyermek sziluettje leng kötélhintán.


Mikor tévedt Istók a Hanság mocsarai közé?

„Egy elzüllött árva gyermek, aki a Hanság mocsárai közé tévedt, vadak között maga is vadállat lett, vízlakó, víz alatt járó, mint a vidra; néma, befogott szájú, emberszót ki nem ejtő vízi vad, ki úsztában fogja el a halat, azzal él; az évtized, mit folyton a vízben lakva töltött, bőrét kéreggé változtatta, sűrű szőrrel benőve, mely őt a tél hidege ellen megvédi; az egész tünemény egy csodálatos bizonyítéka annak, hogy az ember hogyan fejlődött vadállatból Isten képévé. Ez két lépés visszafelé a vadállathoz, még a majmon is alul. Ha Darwin ezt láthatta volna!” – olvasható Jókai Mór Névtelen vár című regényében.

Az alaptörténetet nem ő találta ki: a Vasárnapi Ujság – melynek Pákh Albert betegsége miatt akkoriban épp Jókai volt a szerkesztője – 1855. évi 9. számában jelent meg Zerpák Antal kapuvári plébános Hany Istók története című írása: ebben elevenítette fel a Kapuváron 1749-ben történteket. A nagy magyar regényíró által érzékletesen leírt testi sajátosságokon kívül a fennmaradt adatok szerint Hany Istók beszélni sem tudott és nem is tanult meg sohasem. Ebből adódóan – ha hihetünk a kritikus periódus elméletének – mai ismereteink szerint Hany Istóknak óvodáskorában – vagy még hamarabb kellett eltévednie és a pubertáskora után találtak rá. E következtetéseket az úgynevezett kritikus periódus elvének alapján állíthatjuk.

A kritikus periódus

A kritikus periódus fogalmát eredetileg etológusok használták: azt tapasztalták, hogy bizonyos állatfajoknál  létezik olyan időszak, amelyben az egyedeket a normális fejlődéshez elengedhetetlen, sajátos ingereknek kell érniük. Ennek nyomán Eric Lenneberg (1921–1975) amerikai pszicholingvista azt feltételezte, hogy a nyelvelsajátításban is létezik ilyen periódus. Ez az elgondolás kapcsolatban áll a nyelvi fejlődést az agyi érés eredményének tekintő elmélettel. 

Eszerint születéskor a két agyfélteke szerepe között nincs különbség – beszéd csak később összpontosul a bal agyféltekében: a folyamat két éves kor körül kezdődik és a pubertáskorban fejeződik be. Ezt követően az agyféltekék átjárhatósága megszűnik, ami egyben azt is jelenti, hogy ha a bal agyféltekét károsodás éri, neurális úton nincs lehetőség arra, hogy funkcióit a jobb agyfélteke átvegye. (A bal agyfélteke károsodását elszenvedett gyermekek esetében hosszabb idő elteltével megfigyelhető volt javulás, sőt – ha nagyon fiatalon érte őket a sérülés – akár a teljes gyógyulás is.) 
A kritikus periódus elméletének másik fontos tézise, hogy bizonyos nyelvi eseményeknek is be kell következniük ebben a korban ahhoz, hogy egy átlagos gyerek el tudjon sajátítani egy nyelvet. A hipotézis legszélsőségesebb verziója szerint ebből egyenesen az következik, hogy ha a gyerek nem jut elég nyelvi ingerhez, akkor később már egyáltalán nem fog tudni megtanulni beszélni, semelyik nyelven sem. S bármily szomorú is ez, ismeretes olyan farkasgyermek-történet, mely pontosan így végződött: az 1954-ben, Indiában talált hétéves kisfiút, Ramut a farkasok rabolták el. Amikor tíz éves korában meghalt, még mindig nem tudott beszélni…

Az emberi világban

A farkasgyerekek közös sajátossága, hogy egyikük sem tudott megtanulni beszélni – annak ellenére, hogy jellemzően nem voltak süketek: a vadonban megszokott zajokra (akár a legkisebbekre is) igen érzékenyen reagáltak. Az emberi hangok viszont nem tettek rájuk mélyebb benyomást. A két lábon járást, az érzelmek kinyilvánítását és megértését ugyanígy nem voltak képesek elsajátítani. Úgy tűnt, mintha az egyes esetekben sem memóriával, sem öntudattal nem rendelkeztek volna. Gondolataik láthatóan csak a jelenre korlátozódtak. Minimális szinten – többnyire kényszer hatására – alkalmazkodtak valamelyest az emberi világhoz is – de nem reflektáltak sem a múltra, sem a jövőre, sem saját helyzetükre. Láthatóan idegenül érezték magukat az emberek között.

Szomorú tény, hogy a farkasgyerekeknek két csoportja ismeretes: az egyik csoport tagjairól nem tudni, hogy kerültek távol a civilizációtól és milyen körülmények között vették őket pártfogásukba az állatok. Ezzel szemben másokat saját szüleik tartottak állati körülmények között. Sajnos erre magyar példa is van – mégpedig nem a középkorban, hanem 1994-ben… (Az esetet az teszi még döbbenetesebbé, hogy a történtek sokáig senkinek sem tűntek fel és még az érintett család közvetlen környezetében élők sem értesítették a hivatalos szerveket.) 

Annak ellenére tehát, hogy civilizációtól távol nevelkedett gyerek – többek között a felvilágosodás és a romantika bizonyos eszményeinek és irányzatainak hatására – népszerű alakja az irodalomnak és a mitológiának – Róma alapítóitól, Romulustól és Remustól kezdve Edgar Rice Burroughs 1912-ben „született” Tarzanjáig (utóbbit majmok nevelték) – a valóságban sokkal szomorúbb történetek kapcsolódnak hozzájuk. Ha hinni lehet a legendáknak, maga Hany Istók járt közülük a legjobban: egy évet élt az emberek között csupán, majd a Rábába ugrott, és eltűnt. Alakja köré – a Magyar néprajzi lexikon tanúsága szerint a Hanságban máig gazdag – mondakör fűződik.