Figyu

Az LGT egyik nagy slágere ez volt: „Figyelem, figyelem! Csak az jöjjön, aki bírja, aki tudja, hogy végigcsinálja. Csak az jöjjön, csak az jöjjön.” Ugye, ismerős ez a dalszöveg? A figyelem szó rejtélyének járunk ma utána.

alt


A figyelni a sok-sok ezer másik igénkből ugyanígy képezhető egyszerű és szerény kis igenév. Mindegyik igénkből tudunk ilyet csinálni, ha úgy kezdjük a mondatot, ahogy most én tettem. Ha azt mondom, előbb volt a figyelem, mint a figyel, valahogy úgy, ahogy a gyártból gyár vagy a kapálból kapa lett végül, hát sokan nem fognak hinni nekem. 

Pedig a nyelvészek egy része a fedd, értsd: szid, megfedd igéből alakult „feddelem”, azaz fegyelem szóval hozza a figyelmet összefüggésbe. Ahol a fegyelem, ott a figyelem is, ez szent igaz. Tehát onnan, a fegyelemből hasadt volna el a figyelem? Nem lehetetlen, tényleg nagyon rokon fogalmak, mint látni fogjuk. 

…Hegyezd füled!

Figyelmezzetek, figyuzzatok csak, akarom mondani: jól füleljetek! Egy másik származtatás szerint a figyel a fül szóból származna. A fil, fül, vagyis a figyelő eredetileg egy szemfüles fülelő lenne? Ez is érdekes és jó magyarázat lehet az érzékszervekből joggal kiindulva, és bátran el is fogadhatjuk. 

De bizony a régi képzőnk, az -alom, -elem ennek mégiscsak ellenáll, mert ige, és nem a fül után következik, íme, ti is lefülelhetitek: riadalom, aggodalom, jövedelem, hiedelem, veszedelem, engedelem stb.

Hogy miért néztem utána a figyelem szó eredetének? S hogy miért késik a válasz is? Nemsokára ez is kiderül. 

Attention! Attenzione!

Első hangzásra a figyelni, ez a „résen lenni, lesni-vigyázni, rajta lenni a jelen” értelmű szó teljesen besimul a többi igénk közé. Nincs különösebb előjoga vagy prioritása sem a sok-sok egyéb tevékenységhez képest. Vagy mégis?

Nemcsak az ember, hanem a többi élőlény is folyamatosan figyel. Így, a szót magára hagyva, a valakit vagy valamit, a valamire vagy valakire-féle vonzatosság nélkül is ezt teszi. Figyel minden élő akkor is, ha fogalma sincs erről a körmönfont fejtegetésről a lebukás veszélye nélkül. Hogy miért? 

Mert ez a szó a létezés, a fenn- és életben maradás, hovatovább a testi és a szellemi szabadulás kulcsát fejti meg egyszerre, kinek éppen mi a nyűge és börtöne. Magba vagy spóratokba, buksiba vagy a szívbe-lélekbe zárva, mindegy. 

Figyelni, figyelemmel lenni, tartósan koncentrálni a szerteágazó figyelmeket nem könnyű, mert nagy és kitartó erőfeszítést igényel. De elárulom, a legjobb energiabefektetés is, mert vagy már azonnal, vagy csak később, idővel, de mindig megtérül így vagy úgy. Figyelni magunkra és a másikra jó és boldogító. De hagyjuk a nagy szavakat.

Bamba-e a figyelmetlen?

A macska- és a kutyakölykök között az, aki nem figyel eléggé etetéskor, lemarad, és a többiek falják fel előle a legjobb falatokat. Két legyet is üthetünk, mi emberek, egy csapásra, ha ők, a szemtelenek éppen nem eléggé figyelnek. De ügyesek ám, és elrebbennek. A préda és a predátor között is a koncentrált figyelem dönt életről, halálról, élhetésről és halasztásról.

Ha a totyogni kezdő baba nem néz a lába elé, és megbotlik, hát bizony beüti a kezét, a lábát, az orrocskáját. Katonadolog. Legközelebb majd jobban figyel. Ha a kisgyereket túl sokat és sokszor kényelmesítik, egyre kevesebbre és kevesebbet kell figyelnie. Keveset tapasztal. Pempörődik. Ha meg a felnőtt szórja szét a figyelmét, ugyanígy pocsékol. Összeszedettből szétszórt, figyelmesből figyelmetlen lesz. És ő is beüti az orrát.

A növények figyelme

A növények is a karcos, egy pontra irányuló figyelem és a nem szűnő tanulás párhuzamosan zajló, megismételhetetlen folyamatát élik meg és örökítik tovább a maguk módján, ha amolyan növénybölcsen is. Aki azt hiszi, hogy velük minden csak történik, és nem vesznek aktívan részt is benne, az nem figyel rájuk kellően.

A növények figyelme ezért még a fentieknél is érdekesebb nekem. Őnáluk ugyanis ez más érzékszervekhez kötődik, mint a mi újkori, kifelé fordult ötös fogatunk, amiben úgy-de-úgy hiszünk, mintha semmi más nem is létezne, csak az a bizonyos megfogható, ez az előbb vagy utóbb valahogy mégiscsak megtapasztalható és igazolható.

És egy kis önvallomás. Gyakran elnézem az indásakat, ahogy rejtélyesen növesztik és kanyarítják a kapaszkodójukat. Ezt teszik akár éppen a semmibe és mindenbe is, felfelé, mert már nem találnak evilági kapaszkodót. 

Csodálva lesem a napraforgók fegyelmezett, katonásan viselkedő hadseregét egynyári szántóföldeken, ahogy mindannyian az uralkodó felé fordítják a fejüket naphosszat. Figyelem az estikét is, ahogy a szirmait délután kibontja, és csak reggel csukja újra össze. Nem véletlenül hívják csodatölcsérnek.

Látom, érzékelem a kerti és a szobanövények háláját, ahogy a gondoskodást a pompájukkal viszonozzák. Figyelem a táplálókat, ahogy vastagítják a szárukat, a levelüket, a virágzatukat vagy éppen a gyökerüket – nem magukra, másokra figyelve és másképpen gazdagítva önmagukat, mert ez, a törődés jutott nekik. Vagy az édes mézelőket, a bimbózás után azonnal mosolyra váltó, színesen és illatosan tündöklőket, ahogy rovarokkal bókolnak, és a következménnyel, a harácsoló mézrablókkal mit sem törődnek. 

És bizony a húsevő növények is folyamatosan, felébredve figyelnek, ahogy a rovarokat lépre csalják, és a leveleiket örökre összezárják az állatka számára. 

Aki keres, talál

Nem vettem figyelembe... Ezt a gyönyörűséget még az egyszerű nagyanyám mondta, amitől kezdve a figyelem szó nekem kétszeres értelmet nyert, és számomra máig az ő figyelme és ezáltal elnyert kegyelme a nyerő, figyuzzatok csak. „Nem vettem figyelembe, pedig itt volt a kanál az asztalon, hát mit össze nem kerestem!” – mondta. Kitaláltátok, mit értett rajta?

No, nem arra mondta, hogy figyelmen kívül hagyta, csúnya szóval ignorálta volna, netalán nem vette volna tekintetbe a kanalat, amit annyira keresett előtte, á nem, dehogy. Ő még a szó szerinti értelmet használta, amit én persze nem ismertem őelőtte, és kellően össze is zavarodtam, valahogy úgy, ahogy talán a mai gyerekek éppen fordítva: a király vagy a sirály szó első hallatára. 

Amit ő, a nagyanyám így fogalmazott: nem vettem figyelembe, egyszerűen csak ennyit tesz: nem vettem az eszembe, vagyis nem vettem észre, ahogy mi mondanánk ma, a nyelvi metaforák között végre talajra találva.

A „csak az jöjjön” útját járva

A hal titkos ősi keresztény szimbólum, ennek a görög nevéből alakult az a betűszó is, amelynek a kibontása magyarul ez: Jézus Krisztus, Isten Fia, Megváltó. A halnak egy pontból két, szembenálló ívként a másik oldalon egymást keresztező alakja a templomok falán és néha az alaprajzán is meg-megjelenik a korai keresztény idők óta. Ezért sokáig azt hittem, a főpapi süveg is a halat formázza, csak nem jobbról balra, hanem felfelé. A hal azonban a figyelem jelképe is lehet. Mindig nyitva van a szeme. 

A befelé forduló figyelemről, az elmélyülésről, kontemplációról, imáról, mantráról, rózsafüzérről, meditációról, ramadánról, böjtről, révülésről, miegyébről, ami ezt az írást ihlette, pedig egy szót se. Mentsük az irhánkat előbb.