Fő-e a fejünk?

Igen, igen, fő bizony az a fej. Jaj nem, nem a lötyögő káposztalé rotyog benne, dehogy. Az csak véletlen egyezés.

alt


A fő – feje egymásnak alakmása, és így ugyanaz az értelmük is eredetileg. A fő – feje olyasmi nyelvi jelenség a magyarban, mint az értelmileg is legrokonabb vérrokona, a lányos háznál használatos vő – veje, vagy éppen a nő – neje, idő – ideje, erdő – erdeje, szőlő – szőleje, tető – teteje változatok. Hát ezekről, ha nem is mindről szól a mai kétfelvonásos egymesényi mese.

Főmese

Egyszer, nem kétszer, valamikor réges-régen, a mesés messzeségben, akkortájt, amikor a pénznek írása és feje is volt, de szaga még nem, vagy talán még ennél is sokkal régebben, elnevezte a se gazdag, se szegény ember az élet vizének kiapadhatatlan forrását főnek, mivel addig még nem volt rá szava. Az ambróziát, az ifjító vizet, a szépírt, a balzsamot pedig nem ismerte. „Hát legyen ehhez is szavam” – gondolta nagy bölcsen.

Kerekedett is belőle nagy öröm forrásszerte! Mindaz, ami létezett ugyan emberünk szava nélkül is, újra életre kelt, mert néven tudta nevezni. Rájött, hogy amit csak elnevezett, azt fel is fedezte, fel is ismerte és ismerőssé, élővé, csodatévővé is tette magának és másoknak is.  

Egészen a bő vizű, kristálytiszta patakok forrásterületéig eljutott a hír, a Jósvától egészen a Fűzig. Rendeztek is hatalmas névadó ünnepséget Jósvafőtől Fűzfőig. Még az addig elapadástól és kiszáradástól rettegő Aszófő sem maradt le a többi közül. Hogy mennyi ideig tartott a dínom-dánom? Hát a keresztelőtől mindmáig. 

Fejmese

Ekkortájt, amikor még nem az orrát, hanem azt az egész okos valamijét hordta fenn az emberünk, hogy hol, hát hol máshol, mint a nyakán, szóval hogy az idő tájt történt ez is, ez bizony, ami most következik. 

Felül, még mindig emberünk nyakán volt az a fő, amit ilyenkor, névadás közepette illik is megvakarni, mint a nagy gondolatok kezdetekor mindig, amikor azok erecskéi bátortalanul csordogálni kezdenek. Emberünk pedig addig-addig törte a fejét, amíg el nem kezdte szépen rámondani más dolgoknak is a fent vagy a végén lévő részére a szót: fej. 

Így lett a lábának, kezének, de a búzájának, kalapácsának, szegének, káposztájának is egyszer csak… még csak nem is fője, hanem feje. Meg még mi mindennek nem lett feje, de fője annál inkább! Ebből lett azután csak nagy keveredés!

Minden főből, ami addig persze nem volt fő, csak úgy volt, mert azt sem tudta magáról, kicsoda-micsoda, csodák csodájára egyszer csak fontos fő lett, nem is sokára. Fő lett a kérdés, fő a város és a név, fő az ispán és az orvos, fő az iskola és a próba. Fő helyre került a kapitányok kapitánya és a kolomposok kolomposa is. Még a -leg, a -ként meg a -nök is fő lett. 

A se gazdag, se szegény ember, aki azt az egy főt hajdanában ki találta mondani, csak kapkodta a fejét. Hát persze. Ennyi fejet és főt eddig még nem látott szegény feje! „Ekkora fejetlenséget!” – fordult meg a fejében.

A mi emberünk végül, mit tehetett volna egyebet, fejet hajtott. Visszament a főhöz, a kezdethez, az út véget nem érő elejéhez, mi máshoz. Merített a vízből. „Az a fő, ami a fazékban fő!” – morogta az orra alá a fejét csóválva, és tüzet rakott.

Azután már nem is maradt sok befejezetlen dolga. Csak még azt az egy szem tündér leányát kellett kiházasítania. 

Csinált hát a tetejének valóból tetőt a gyerekek házára, majd a vejének valóból vőt a család leendő fejének és a leánya boldogságának. Hét álló napig tartott a lakodalom, annak rendje és módja szerint, vő- és főemberestül, fő- és vőfélyestül, ha egyszer már így alakult. 

Hencidától Boncidáig, Jósvafőtől Balatonfűzfőig folyt a sárga lé, ahogy az illik. Az egész szórokonság összegyűlt, még a családfők, a főnökök és fejedelem is eljöttek mindenki nagy-nagy örömére. 

Ha a násznagynak lába kélt volna, vagy ez a vőnek való vőlegény a nőjének való neje elől fejvesztve elrohant volna, és az ünnepi sáfrányos tyúkhúsleves helyett a nászok és a sokaság feje főtt volna, az én mesém is tovább tartott volna.