Fontosabb-e a tananyag az emberi kapcsolatoknál?

Gondolatok egy régi filmről, melynek mondanivalója ma is aktuális. Fekete tanár verzusz „rossz” osztály. A ma már sablonosnak ható alaphelyzet ellenére miért működik ma is ez a film? Mit mond el a tanár-diák viszonyról? A válaszokat a Tanár úrnak szeretettel (To Sir, with Love) című örökérvényű filmből kiindulva keresgéljük.

alt


A filmben feltűnő szituáció ismerős lehet: (a film azonos című regényből készült 1967-ben) egy Brit Guyana-ból Angliába bevándorolt, fekete bőrű tanár egy többségében fehér gyerekekből álló, de a rossz tanulókat és a problémás gyerekeket sűrítő csoportot kap. A feladatot jobb híján vállalja el, mert nem tud elhelyezkedni mérnökként. Miután rájön, hogy a hagyományos oktatási és fegyelmezési eszközökkel semmire nem megy, szinte rituálisan dobja ki a kukába a tankönyveket, és elkezdi az „életre nevelni” az érettségi előtt álló gyerekeket. Rádöbbenti az osztályt, hogy hamarosan felelősséget kell vállalniuk a saját életük felett, és saját hányattatott sorsát példaként használva kerül közelebb a gyerekekhez, akik kezdik elfogadni, sőt megszeretni őt. Beszélgetnek a felnőtté válásról, főzésről, divatról, lázadásról, házasságról – egyszóval minden olyan dologról, ami az osztályt érdekli, és hasznára válik majd, miután kikerülnek az iskolából. Mondhatni, hogy innentől kezdve csak osztályfőnöki órákat látunk, ahol a korábban egymással is ellenséges diákok megtanulják elfogadni és tisztelni egymást, mert innentől kezdve mindenkit felnőttként kezelnek, annak minden formai hozadékéval együtt.

A film egy ikonikus jelenettel záródik, a gyerekektől kapott búcsúajándékot nézegetve ül az asztalánál a tanár úr, mikor véletlenül beront egy lány és fiú a szobába, majd közlik vele, hogy jövőre az ő „szar osztályába” (sic!) fognak járni, majd kiviharzanak. A tanár feláll, majd kettétépi a levelet, melyben arról tájékoztatják, hogy felvették egy mérnöki állásra. A tanári pálya mellett döntött.


A film ereje többek között abban áll, hogy nemcsak a tanár változtatta meg a diákokat, akik elkezdtek felnőttesen gondolkodni és felelősséget vállalni a tetteikért, hanem a diákok is megváltoztatták a tanárt, pontosabban a mérnököt, akiben így fellobbant a tanári hivatás. Aki észrevette, hogy sokkal értékesebb a jövő nemzedékeinek utat mutatni, mint például autókat tervezni (elnézést a mérnököktől, de valóban így gondolom). A sok beszélgetés során a diákok rájönnek, hogy az eleinte gyűlölt és megvetett, fekete bőrű tanár nem az ellenségük, de sokkal több mindenben hasonlítanak egymáshoz, mintsem gondolnák. 

A film alapján is egyértelmű, hogy ha nincsen meg a bizalom a tanár és a diákok között, akkor a tanulás-tanítási folyamat nehézkessé, akadozóvá válik, rosszabb esetben teljesen ellehetetlenül. Ezzel ellentétben, ha a tanár és a diákok emberként, megbecsüléssel tudnak tekinteni egymásra, az szárnyakat adhat a diákoknak, fel tudják fedezni, hogy értékesek. Szinte mindenki tudja, mert volt hasonlóban része, hogy ha nem szimpatikus egy tanár, akkor az általa tanított tárgyat is kevéssé kedveljük, rosszabb esetben utáljuk. Főleg, ha nemcsak nem szimpatikus, hanem például azt látja a diák, hogy a tanárnak sem fontos a tanítás, ha azt látja, hogy kiégett, ha azt látja, hogy nem teszi bele a kellő munkát a tanításba. Talán elsőre nem is gondolnánk, mennyire nagy felelőssége van egy tanárnak, mennyire fontos a példamutatása, mennyi pályaválasztási döntést befolyásol csak pusztán azzal, ahogy tanít, ahogy a diákokkal bánik, ahogy a hétköznapjait éli az iskolában. 

És hogy fontosabb-e a tananyag az emberi kapcsolatoknál? A film hitet tesz amellett, hogy a kapcsolatoknál nincsen fontosabb. Jó lenne, ha a magyar iskolákban is lenne idő arra, hogy tanár és diák között normális, kölcsönös tiszteleten és elfogadáson alapuló kapcsolat jöjjön létre. Jó lenne, ha egy témazáró, vagy házi feladat nem lenne fontosabb egy jó beszélgetésnél, egy támogató szónál, egy közös gondolkodásnál. Vagy ha legalább meg tudnánk találni ennek is helyét az iskolában, a felelések, röpdolgozatok és a zakatoló tanórák között. Valahogy úgy, ahogy Antoine de Saint-Exupéry is írja: „ …csak egyetlen igazi fényűzés van: az emberi kapcsolatoké.”