Furcsa mesék

Ha már a nyelvünk ennyire kiapadhatatlanul gazdag, én sem fogyhatok ki a mesékből így nyár közepén. A maiak közül a második amolyan kurtán-furcsán tündéri, a harmadik pedig ráadásul csak egy csenevész kis beszédhangnyi lesz, egy hanggal sem több. Kezdjük viszont az elején, a furcsánál is furábbal. Jó csemegézést!
 

A képen fúrófejek láthatók.


 

AZ OLDALAT FÚRÓ FURA

A Magyar Oklevélszótár adatolja először a fúr igénket, persze a máig érvényes fizikális jelentésében: ’üreget, vájatot készít’, még az 1200-as évekből. Hisz furtonfurt fúrni csak egyféleképpen lehet. Vagy mégse? A mese végére ez is kiderül.

Furcsa első hallásra, de a fura melléknevünk, vagy még mesésebben ez az Oldalat Fúró Fura bizony a mindig mindenbe belefúró fúr ige származéka. De még a fura mint olyan sem olyan furi nekem, mint a többi mini mese lesz közvetlenül utána. Az „-a” a fúr végén ugyanis – bármennyire is fura – külön értelmet hordoz, és nem is egyedi jelenség a magyarban.

Ez az -a ugyanis egy cuki kis elfeledett képzőnk, a jelentése – az előtte behelyettesíthető igével együtt – pedig a ’… -va, -ve van’, azaz ez vagy az így vagy úgy teljesült be, így vagy úgy, ennek az állapotában van éppen. 

És a horror elméletieskedés és elvonatkoztatás után a valós példák, hisz mindannyiunknak fúrja már az oldalát.

Kezdjük a hintő mozgással, ezzel a mozdulattal. Hinteni erre-arra, megvan mindenkinek? Mert ha ti például elhintetek valamit körbe-körbe, erre-arra, ide-oda, akkor az a valami „hintve” van: ebből, vagyis a hint igéből lett a hint-a, azaz a hinta szavunk. 

Bevallom, hogy nemcsak a hintáról, de egy nálánál jóval ijesztőbb szavunkról, a hulláról sem gondoltam volna a szó élve boncolása előtt, hogy miből is alakult, mert minek. A hulla a hull igével függne össze? Igen, bizony. Ha már elhulltak (például valami betegségben, vészben), netán elhulltanak (legjobbjaink a hosszu harc alatt), hát hullva vannak, szóval így, ebből az értelemből keletkezett a hulla szavunk, ha a furánál is furább mindez.

No de vissza a furára. A furának a fúr szóra rokonként ragadó értelme más furmányos származékokban is ott van, és mondanom sem kell: ugyanebben a különös jelentésben. A fur-csa és a nálánál is jóval fiatalabb, a Bal-csi, pul-csi, ub-i, par-i mintájára hajazó, szleng hangulatú fur-i szavunk vége is kicsinyítő, becéző képzővel alakult a fúr végén, mint az elfogadottabb tó-csa, Bor-csa, Mar-csa, Bor-i, Mar-csi, Mar-i.

A fúr ige mai szóhasználatában ugyancsak elterjedt az átvitt értelmű ’áskálódik, ártani akar’. Akivel ezt teszik, ugyanúgy meg van fúrva, mint ahogy a fura melléknevet fúrta meg a nyelvünk valaha, akkor is, ha a használónak fogalma sincs a szó elképesztően gyönyörű, bár elismerem, fura, sőt, furcsa etimológiájáról.

TÜNDÉRMESE

A jó és a rossz, a jóságos és a gonosz küzdelme végigkíséri – nem csak a tündérmeséket. Ez egyúttal a legkristálytisztább értékítélet és nyelvi hasítás is Ádám és Lucifer, Cibere bán és Konc vajda óta. 

A tündér szavunk küzdelmes története is onnan indult, ahonnan a szerencse vagy éppen a sors. Valaha értékítéletet nem hordozó, tehát előjel nélküli volt ez is, az is. Se jó, azaz pozitív, se pedig bal-, rossz vagy gonosz, vagyis negatív értelem nem tapadt hozzájuk. Semlegesek voltak eredetileg mind. 

Van szerencsém ki- és bejelenteni, hogy a szerencse és a tündér szavak önmagukban használva inkább pozitív csengésűek máig is a túlnyomóan sok „szerencsés” és „tündéri” beszédhelyzet és szóhasználat okán, amiből a nyelv merít és elvonatkoztat. A boszorkány pedig inkább negatív töltetet hordoz általában, hiszen a mesék zömében – és a valóságban is, egészen Könyves Kálmán híres boszorkaüldözés-ellenes kijelentéséig – ártó lényként jelenik meg. Úgy tűnik azonban, hogy ezek a szavak ennek ellenére a minősítést, miszerint jó, illetve gonosz vagy bal-, mégsem kerülhették el: jó és balszerencse, jó és balsors, jó és gonosz tündér, jó és gonosz boszorkány lett belőlük.

A tündér pedig, amelyből Vörösmarty nem véletlenül alkotta a Tünde nevet, a tűnik, tünékeny alakokkal függ össze gyökereit tekintve. A tündér tehát nem más nyelvileg, mint az a bizonyos hirtelen fel- meg eltűnő nőalak a mesékben, és tegyük gyorsan hozzá: a valóságban is. Egyszer csak feltűnik, tűnődik, tündököl, majd eltűnik… vagy csak úgy tűnik?

Olyan szép ez a szócsalád, mint amilyen fura. Bocs, ez értékítélet volt.

M-MESE

Végül következzék az édesanyjukat, majd az én-jüket beazonosító, vagyis saját magukat is felfedező kisdedek egy beszédhangnyi, furcsa kis babameséje. De ne szaladjunk ennyire előre.

A legteljesebb és talán a legszentebb körről mesélek ma utoljára, fogantatástól innen, köldökzsinóron túl. A két összezárt, majd evilág felé nyíló picinyke ajak pihe-puha hangjáról, ahogy a születés előtti, ősi keringést, a szent egyet az emlőre tett csecsemő visszaidézi, mert az egybetartozást még kívánja, és a táplálás szent rítusát is igényli. 

Arról az evés-nyelés közben, orron-nózin át nazálisan működő, ösztönös szuszogó csoda körlégzésről is szól ez a hang egyúttal nekem, amely körkörös lélegzést később mindannyian elfelejtjük, akár a babaúszást, amit mindannyian kipróbáltunk, de ahogy a didgeridoot, magyarosan didzseridút is fújják ősidők óta, szakadatlanul és megszakítatlanul. 

Ez a m hang, hm. Az a hang ez, hümmögök itt, ahol a teljesség még szándék nélkül, származástól és nyelvtől függetlenül létezik, bár még csak egy kicsinyke, soványka, haloványan formálódó beszédfoszlány. A csecsemő és az anya nagy titka, közös, misztikus egy-élménye ez a hang. Az összetartozás folyamatosan távolodó és közeledő hangpecsétje, de a később majd lelkes Eggyé így szaporodó, egyedül teljes ember első, egy hangnyi üzenete is.

Hát nekem ezt jelenti az a sokszor ismételt mö, mmm. A mö-mö-mö, ez a kisdedtől talán elsőként artikuláltnak felismert beszédhang. A csöppnyi ajkakon éppen csak formálódó mma, mma – még az ugyancsak kétajkú b és p hangadása előtt. Mert a bársonyos, büszke bö és a pattogós, pöfékelő-pipáló pö csak ezután gomolyog babává és papává majd a felnőttek nyelvén.

Hogy teljesen véletlen-e, nem tudom, de a mesekezdő „m” lágy beszédhangja erre a bizonyos enyémre-anyámra számtalan, egymástól teljesen különböző nyelvben is ott lapul szókezdőként legalább – Mamma Mia!, és talán mégsem véletlenül, íme: mámá, mámocska, Mutter, Mutti, mother, ma, mom, mommy, mamma, mater, madre, matka, mama, mami, mamika, mamó és így tovább. 

A nyelvindulásnak is beillő m hang tehát, ez az örök kapocs az anya és a vele szent körben egyesülve létező, de egyszer mégis magára találó én között szerintem legalábbis elgondolkodásra érdemes. 

S még valami. Ez az evolúciósnak tűnő m hang (vagy szótöredék, esetleg beszédkezdemény, már nem is tudom) ráadásul nemcsak a magyarban, hanem különféle egyéb nyelvekben is rendre megjelenik az én-nel kapcsolatos szavak kezdőhangjaként: my, me, mine, meine, mein, moy, minyá, minä stb. 

A magyarban is ott üzen persze a szavaink végén a m – személyes névmásból toldalékká szelídülve az évezredek során: mamá-m, anyá-m, esze-m, vágo-m, volta-m, háza-m, kerte-m, szíve-m, enyé-m, benne-m, neke-m stb. Ha valami, hát ez is elgondolkodtató Noé utódainak összezavart nyelvében. 

Mára ennyit a furcsa mesékből. A baba, babus, babuska, buba, bubus, bubuska is egy babusgatóan elringató mese lehetne még, és nem is csupán a mi nyelvünkre vonatkoztatva, bármennyire is furcsa. Füleljünk csak gyorsan körbe: babe, baby, bäbis, bebek, bébé, bebé, bebeluș, bábätko stb. 

De ti ezt már ezekből rég ki is találtátok, és azt is pontosan tudjátok, hogy bizony nem is olyan fura mindez, ha már egyszer belefúrtunk.