Gamification az oktatásban – interjú Barbarics Mártával

Egyszerűen fogalmazva a gamification a játékelemek használata olyan nem játékos környezetben, mint például az oktatás. De honnan ered a jelenség, mit jelent ez a hétköznapi oktatásban? Barbarics Mártával, matematika-angol szakos tanárral, a téma egyik hazai kutatójával beszélgettünk a gamification jelenségéről.

A számítógépes játékok megjelenésével kezdték el kutatni ezek népszerűségét, hatását, az emberekhez fűződő kapcsolatát. Megpróbálták arra a kérdésre keresni a választ, hogy milyen motivációból fakadóan tudunk órákat eltölteni virtuális játékokkal, és ezek a motivációk, a játékosítás elemei átültethetőek-e az élet egyéb területeire (például a vásárlásra, az egészséges életmódra, oktatásra vagy politikai aktivitásra.) Prievara Tibor A 21. századi tanár című könyvében arról írt, hogy milyen készségekre, képességekre van szüksége a diákoknak a 21. század által támasztott kihívásokkal szemben, és milyen pedagógia szemléletváltás szükséges ahhoz, hogy olyan pályákra is felkészíthessük a mai fiatalokat, amelyek ma még talán nem is léteznek. 

alt

 

Hogyan kell elképzelni a gamificationt a hétköznapok során, egy humán vagy egy reáltárgynál?

Azt kell tisztázni, hogy mit játékosítunk. Ha az értékelést játékosítjuk, az is lehet, hogy az óra még ugyanúgy zajlik, mint egyébként, de az értékelésben nem osztályzatokat kap, hanem pontokat gyűjt, szinteket lép, egyéni kihívásai vannak a tanulónak, jelvényeket kap. Játékosítást jelenthet az is, amikor egy adott tanórát szeretnék változatosabbá tenni, mert éppen egy unalmasabb tananyag következik. Ilyenkor rendezünk a tananyagból egy csapatversenyt, ahol kvíz kérdéseket adnak egymásnak a diákok, vagy épp egy pályát rajzolunk, amely egy társasjátékhoz hasonló elven működik.

Tulajdonképpen ezt úgy kell elképzelni, mintha a Honfoglaló online verzióját adaptálná egy történelemtanár?

Igen, például ez is gamification lenne.

A diák ettől függetlenül jegyzetelhet, használhatja a könyveit vagy csupán leül egy számítógép elé, és azon keresztül old meg feladatokat, amelyeket a tanár a saját számítógépe előtt értékel?

Ez az eset feltételez egy online felületet, amely sokat segít, hiszen számos játékosított online felület létezik már. Ilyenek a tankockák, amelyben kvízeket lehet készítenie a gyerekeknek, de én például az angol nyelvű Khan Academy oldalt használom szívesen. Ahol azonban nincs informatika terem, ott sem lehet ez akadály: ilyen esetben a gyerekek közösen készíthetnek az adott órai anyagból egy társasjátékot, a pályát lerajzolhatják a papírra, és kártyákat gyárthatnak kérdésekkel. Tóth Mónika magyar szakos kolléganőm, blog bejegyzésében írt arról, hogy témazáró helyett készítettek egy társasjátékot, amelyet végigjátszottak a kihúzott kérdések megválaszolásával. Ezeket a válaszokat egyébként is leírnák a gyerekek a dolgozatban, de így másképpen álltak a számonkéréshez. Véleményem szerint ez bármelyik tantárgyból alkalmazható, függetlenül a kérdéskártyán szereplő kérdésektől. 

Tehát ehhez nem is szükséges számítógép, hiszen manuálisan elkészített eszköz is használható?

Abszolút! Amikor egy repetitív tananyagról van szó, az én tanítványaim kifejezetten szeretik, ha az alábbi feladatot kapják: egy lapot annyi részre  osztok, ahányan egy csapatban vannak, és csapatokra bontva egy-egy feladatot oldanak meg, majd a közös megoldást beírják a lap közepére. Ha adott esetben nem jó a középre írt összeg, akkor sem mondom meg a megoldást, vagy azt, hogy melyik diák eredménye nem jó. Így fejlődik bennük az együttműködés, versenyzés. Kaptam olyan visszajelzést már tanítványtól, hogy nem volt unalmas az óra, hiszen észre sem vette, hogy 45 percig számolt, miközben csapatban dolgozott. A legtöbb diák utálja ellenőrizni a saját feladatának az eredményét, ha azonban van célja – a csapatomért küzdeni – annak, hogy leellenőrizzem a feladatom, ezt automatikusan hozza magával a játék. Tehát ez is egy papíralapú, játékosított feladat, amely által motiváltabbak a tanulók.

Belefér a játékosítás a 45 perces órába?

A célt kell elsőként meghatározni, hogy miért játékosítok. L’art pour l’art szándékkal elkezdeni nem szerencsés. Ha az a célom, hogy az unalmasabb órát valamivel színesítsem, ennek alapján játékosítok. Ha az a célom, hogy az összefoglalásra mindenki figyeljen oda, ebben az esetben az összefoglaló órát próbálom változatosabbá tenni.

A magyar oktatási rendszerben van a játékosításnak jövője?

Ahogy én látom, jelenleg a pedagógusok leterheltek, ezt figyelembe kell venni. De semmiképpen ne érezze magát rosszul egy tanár sem attól, hogy nem használja a gamificationt. Valósítson meg ebből annyit, amennyi neki belefér az idejébe, elképzelésébe. A befektetett energiát észre fogja venni azon, hogy lelkesebbek a diákjai. Azonban ha ezt nem érzi az adott pedagógus, akkor sincs baj, hiszen ez nem kötelező. Mivel én angol nyelven tanítok matematikát a Petrik Lajos Két Tanítási Nyelvű Vegyipari, Környezetvédelmi és Informatikai Szakgimnáziumban, ezért a csoportbontásban megtartott órák kedvezőbbek azzal a magyar órával szemben, ahol egyszerre 35 fő van jelen. 

A biológia, a földrajz olyan tantárgy, ahol az órák játékosabb formában zajlanak például egy anatómiai modell, vagy egy vaktérkép segítségével. Hogyan lehet a gamificationt használni például „szárazabb” tantárgyak esetében?

Az idegen nyelv véleményem szerint könnyebb ebből a szempontból, Prievara Tibor egyébként angoltanárként sokat mesélt erről. Bármilyen játékosítás, ami a célnyelven születik, azzal már használja a diák a nyelvet, ezért az idegen nyelvi óra könnyebb: az angoltanár megengedi a diáknak hogy érdeklődési területéről hozzon be bármilyen anyagot, például zeneszöveget fordítson le, és arra kap visszajelzést. Matematika szakosként úgy vélem, hogy kevesebb lehetőség van ugyan erre, mert a matematika-tananyag jobban meghatározott, ott meg kell tanulni, ami előírás, de abban már többet tudok segíteni, hogy a tanítványom hogyan tanuljon. Ugyanis elkezd pontokat gyűjteni, ezáltal megnyugszik, mert azt látja, hogy halad. Nyilván van olyan diák, aki óráról-órára készül, de olyan is van, aki otthon gondolkodik egy feladaton több ideig, esetleg szóban jobban elő tudja adni a tananyagot. Hallottam már videofeleletről: Joós Andrea biológia szakos kollégám használja ezt a lehetőséget, hiszen nem megy el az órán az idő, sok előnye adott. Ha abban is szabadságot tudunk adni a diáknak, hogy milyen módon számol be a tananyagról, már az is segítség. Tehát lehet fix az anyag, de az elsajátítási, beszámolási mód az, ami változatosabb.

Ott van a veszélye azonban annak is, hogy a videofeleletnél puskázik a diák.

Ez nehéz kérdés, ismerjük az egymásról másolás hátrányait, az „egy diák megoldja a feladatot, és továbbadja” jelenségét. Ha a tanítványaimmal őszinte a kapcsolatom, el tudom magyarázni, hogy nem a másolás a baj, hanem az, hogy ezzel nem fogja magáévá tenni, megérteni a tananyagot. Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a diákok közül igen sok leterhelt, tehát rá van kényszerítve, hogy szelektáljon aközött, hogy melyik órára készüljön, mert képtelenség napról-napra hozni a maximumot ilyen tempó mellett. Ezt a tényt muszáj lenne elfogadni a tanároknak, ezért én nagyobb szabadságot próbálok adni a diákoknak, mivel előfordulhat a napi három számonkérés más tárgyból is. Én miért büntessem meg, ha nálam nem írt házi feladatot? Hiszen ha tudja, hogy nem fogom megbüntetni, nincs rákényszerítve arra, hogy másról lemásolva csaljon. 

A gamification lehetőségeiben részt vevő középiskolás találkozhat az egyetemen is a játékosítással? Létezik ez egyáltalán egyetemeken?

Az ELTE PhD. hallgatójaként azt látom, hogy vannak oktatók, akik használják a gamification adta lehetőségeket, például az értékelés játékosításában. Ettől nem kell kevesebbet készülni, viszont a folyamatos visszajelzés a hallgató munkáját is értékeli, segíti. Ne a félévi utolsó vizsga döntse el a hallgató sorsát, hiszen így nem feltétlenül látják, hogy hol tartanak. Illetve a többféle tanulási út bevonása is megjelenhet azáltal, hogy például különböző feladatokért, a szemináriumokon való aktivitásért, részvételért is pontokat szerezhetnek. 

Ha egy év múlva újra leülnénk a témával kapcsolatban, milyen fejlődésről beszélgetnénk?

Pozitív tendenciát látok a témakörrel kapcsolatban, habár a saját benyomásom azért torzított, mert a Gamification a magyar oktatásban elnevezésű Facebook csoportban a jelenség iránt érdeklődő kollégák, szakemberek osztják meg tapasztalataikat. Önmagában az, hogy egyre több pedagógust érdekel, egyre több helyen kezdik alkalmazni a gamificationt, már bíztató. Ha pesszimistán közelítem a kérdést, akkor azért a néhány ezer pedagógus a teljes pedagógus társadalommal szemben elenyésző arányt jelent. De például nincs korreláció a korosztályok, a földrajzi elhelyezkedés között, csupán a nyitottság a fő jellemző. Elit iskolában tanító pedagógusok beszámoltak arról, hogy aki diákként jól teljesít a jelenleg elfogadott oktatási rendszerben, nem biztos, hogy változtatni szeretne ezen. Hiszen kiismeri magát a rendszerben, jól teljesít. Inkább a hátrányosabb helyzetű iskolákból kaptam pozitív visszajelzést: kevesebb a bukási arány, nagyobb a sikerélmény, mert a diákok úgy érzik, végre értékelik az erőfeszítéseiket.