Gyerekek játszmái

A gyerekek életében számtalan ismétlődő helyzet van. Felnőttként sokszor találkozunk azzal, hogy ezek a helyzetek, mint a rendrakás, fogmosás, reggeli elindulás, hasonló, ismétlődő konfliktusokhoz vezetnek. Ezek az ördögi körök a gyerekek játszmái, amikből ki lehet lépni, ha meglátjuk a mögöttük lévő betöltetlen érzelmi szükségletet.

alt


Eric Berne Emberi játszmák című könyvében írja le a játszmák jelenségét, ami a pszichológiai módszerek közül a tranzakcióanalízis körébe tartozik. 

A játszmák a társas érintkezés jellegzetes, változatlanul ismétlődő, forgatókönyvszerű formái. Minden egyes alkalommal ugyanarra az eredményre jutnak, ami gyakran negatív érzelem és a kapcsolat gyengülését okozza. Ennek ellenére a játszma makacs természetű és nehezen felülírható. 

A játszma kiindulópontja egy meggyőződés: például az, hogy „Rajtam nem lehet segíteni”. Így amikor az egyik fél, aki ezzel a gondolattal bír, segítséget kér, viszont a másik fél egyetlen ötletét, javaslatát sem tudja elfogadni. Végül mindketten kellemetlenül érzik magukat a kialakult szóváltás miatt, viszont az eredeti hiedelem megerősödött. A világról és magunkról alkotott elképzeléseink arra törekednek, hogy újra és újra bebizonyosodjanak, annak ellenére, hogy negatív érzésekkel járnak, és nem szolgálják javunkat. A fenti példa mögött elbújó szükséglet az autonómia és a kompetencia érzete, ami a feltárulkozás és sérülékenység veszélye miatt nem kerül a felszínre. A játszmák tudattalanul működnek, annyira forgatókönyvszerűen, hogy szinte automatikusan veszünk részt benne. 

Jellegzetes gyerek játszmák

A gyerekek természetes módon alakítanak ki játszmákat, amivel akarat és tudatosság nélkül hatást tudnak gyakorolni környezetükre. Ezek a gyakran kialakuló jelenetek helyzet és partnerfüggők. Megfigyelhető ez a különbség, hogyha arra gondolunk, hogy ugyanaz a gyerek egyik szülőjével gond nélkül elkészül reggel az óvodába, míg a másikkal ez a helyzet küzdelemmel és feszültséggel teli. Ilyen különbségek fellelhetők a tanárok között is. Játszmatárssá az a felnőtt válik, aki ösztönösen reagál a gyerek által felkínált lehetőségre. 

F. Várkonyi Zsuzsa Már 100x megmondtam című könyvében több gyakori gyerekjátszma olvasható, találó címekkel jelölve. Kiemelném közülük a következőket:

„Nem én voltam!” 

Iskolában, családban testvérek között gyakran előforduló játszma a „Nem is én voltam!”, illetve a gyerekek által sokat ismételt mondat az „Ő kezdte!” A felszínen az elkövetett tett felelősségének hárításáról szól ez a helyzet, amiben valószínűleg mindkét konfliktusban álló gyerek részt vett. A felnőttnek nehéz, de muszáj igazságot szolgáltatnia, amit a benyomások, előzetes tapasztalatok alapján tesz meg, így ennek eredményeképp az lesz a megbüntetett gyerek, aki korábban is tett rossz fát a tűzre. Sorozatos játszmák hozzák létre a fekete bárány szerepet. 

„Nem tudom…”

A napi rutinok kapcsán előforduló játszma a „nem tudom…”, amikor a gyerek tudattalanul úgy próbál kibújni a rendrakás, vagy az öltözködés feladata alól, hogy úgy tesz, mintha nem tudná elvégezni az adott tevékenységet. A játszmapartner felnőttnek pedig nincs türelme a lassúsághoz, vagy az ügyetlenkedéshez: vagy ráhagyja a gyerekre, hogy akkor nem kell megcsinálni az adott dolgot, vagy megteszi helyette. Mindkét viselkedés megerősíti azt a meggyőződődést a gyerekben, hogy ezt nem tudom. 

Kilépés a játszmákból

A fentieken kívül számos példát lehetne felsorolni a gyerekek tipikus játszmáira. Mindegyiknek az van a hátterében, hogy a fennálló szükséglet, a „Nem én voltam” esetében az, hogy az gyerek érzéseit elfogadjuk, azokat valósnak tekintsük, a „Nem tudom” esetében a kompetencia és az énhatékonyság érzése, nem egyértelműen, hanem burkoltan jelenik meg. A játszmában a felnőtt nem erre a szükségletre reagál, hanem a viselkedésre, hogy egyik gyerek nem vállalja a felelősséget, a másik pedig ügyetlenkedik és lassú. Ha nem nézünk mögé, bosszantónak és direktnek tűnik a gyerek viselkedése. 

A játszmák véget érnek, ha az egyik fél kilép a beszélgetés szokásos menetéből. Ennek kezdeményezését nem várhatjuk a gyerektől. A felnőttnek kell megtennie azt a lépést, hogy értő figyelemmel fordul a kisebb felé, hogy felismerje a viselkedés mögötti szükségletet. Az én-üzenetekkel való kommunikáció segít abban, hogy találjanak egy olyan alternatívát, ami betölti a gyerek szükségleteit, viszont a felnőtt számára is megfelelő és elfogadható. A létrejövő konszenzus tovább erősíti a kapcsolatot, illetve fontos példát nyújt abban a gyerek számára, hogy a megfelelő módon, őszintén kifejezett igényeknek van létjogosultsága. 

Forrás: 

F.Várkonyi Zsuzsa: Már 100x megmondtam. Háttér Kiadó 2013
Járó Katalin (szerk): A játszmák világa, Felfedezések a tranzakcióanalízis tájain. Háttér Kiadó, 2011