„Ha viszek egy dalt, én azzal tudok a legtöbbet adni”

Haik Vikivel a Kispárna MeseZenekar vezetőjével beszélgettünk színházról, zenéről, drámafoglalkozásokról.

alt


Tudom rólad, hogy korábban felnőtt közönségnek is írtál dalokat, tehát nem volt egyértelmű, hogy gyerekekkel fogsz foglalkozni. Hogyan jutottál el hozzájuk?

A pápai Türr István Gimnáziumba jártam, ami pedagógia szakos intézmény volt, és én is azt végeztem el ott. Ha jól emlékszem, már a második évben elkezdődött a hospitálás. Mentünk ki óvodásokhoz, kisiskolásokhoz gyakorlatra. Bennem ekkor már egészen nyilvánvalóvá vált, hogy ezt biztos, hogy nem szeretném. Nálunk a családban nagyon sok a pedagógus. Ezért volt is egy nyomás rajtam, hogy én is abba a gimnáziumba menjek és én is pedagógus legyek. De amikor háromnegyed órát el kellett tölteni egy óvodás csoportszobában, gyerekekkel, akkor azt éreztem, hogy nem tudok ennek megfelelni, hogy ez nagyon nagy felelősség. Aztán a gimnázium után, amikor színi iskolába jártam, a Shakespeare Színművészeti Akadémiára, akkor is olyan munkák   találtak meg, melyek szinte mindig valahogy a gyerekekhez kötődtek. Nyári táborokban dolgoztam, illetve az összes olyan nyári munka, amiből ki lehetett termelni a tandíjat, vagy valahogy be lehetett segíteni a családnak, az ehhez kötődött. De ez akkor bennem nem is tudatosult igazán.

Tehát itt kezdődött, a gimnázium után, amikor az óvodás korosztály felé fordultál?

Igen, itt kezdődött, aztán 2002-ben a Holdvilág Kamaraszínházba kerültem, ahol 15 éven át sokat játszhattam az óvodás és a kisiskolás korosztálynak szánt előadásokban.  Bőven volt alkalmam elrajzolt karakterek, és naivák bőrébe bújni, megfigyelni a gyerekek reakcióit, keresni-kutatni magamban, miként lehet jól mesélni az adott szerepen keresztül. Ezt a tarka tapasztalást hálásan viszem magammal tovább, és építem be a mostani feladataimba.

Jól tudom, hogy ezekből a tapasztalatokból alakult ki később a Morzsa színpad?

Koltai Judit, a színház vezetője évek óta működteti sikerrel a Pogácsa az arénában színjátszó kört iskolásoknak. Tőle kaptunk lehetőséget, hogy elindítsuk a Morzsa színpadot Takács-Kiss Zsuzsanna barátnőmmel. Erre a készségfejlesztő foglalkozásra három éves kortól érkeztek a gyerekek. Kilenc éven át csináltuk, és nagyon szerettük. Rengeteget tanultunk a gyerekektől, a gyerekekről, és mi is sok mindent tanítottunk nekik játékosan: hangzókat helyesen ejteni, hangokat tisztán énekelni, „csak” mozgással érzéseket kifejezni, csapatban feloldódni, egymásra figyelni, együtt lenni, egyedül megnyilvánulni. Ekkor éreztük meg, hogy mindenféle drámapedagógiai módszer ide vagy oda, ha viszek egy dalt, én azzal tudok a legtöbbet adni, az a leginkább célravezető. Persze, akkor még mindig nem gondoltam arra, hogy ezt valahogy tovább kellene vinni. 

„…számomra a legbiztonságosabb terep, amin mozogni tudok az a színház…”


Aztán csak sikerült tovább vinni, mert megalapítottad a Kispárna mesezenekart. Milyen volt a kezdeti időszak?

A zenekar nem az én ötletem volt. 2011-ben keresett meg Batta Andrea menedzser a gondolattal. Ajjaj – gondoltam magamban – és felhívtam Oláh Igor barátomat, hogy szedje ráncba az én D-dúros, A-mollos dalaimat. Ráncba szedte, én meg azon kaptam magam, hogy írom a mesémet, teletűzdelem azt dalokkal. Volt mit mondanom, így elkészült az anyag, összeverbuválódott a zenekar, elindult a közös munka, ami a mai napig egy folyton megújuló, inspiráló alkotói atmoszféra. Azóta a csapat átalakult, módosult a felállás, de tulajdonképpen a tevékenység gyökere, meg a motiváció az ugyanaz, mint ami volt: a gyakorta bizarr szórakoztatóipar kereteit feszegessük ki olyan tartalmakkal, amik mankóul szolgálhatnak a gyerekeknek az életben botorkáláshoz.

alt



A Kispárna MeseZenekar – amennyire én rálátok – egyszerre színház meg zenekar is. Gondolok arra, hogy van a Mandula nevű karakter, aki köré épül egyfajta történet is. Hogyan ötvöződött össze arányosan ez a kettő világ, műfaj?

Úgy gondolom, hogy számomra a legbiztonságosabb terep, amin mozogni tudok az a színház. Onnan jövök. Ezért is találtam ki azt, hogy belebújok egy karakter bőrébe, akinek nem akartam egyébként erős kontúrvonalakat rajzolni, hogy például most középső csoportos, és úgy hívják, hogy Mandula, és a kedvenc étele a kakaós csiga. Azt kutattam magamban, hogy lehet a Mandula olyan kíváncsi, olyan érdeklődő, mint a gyerekek. És nem akartam giccses, gejl, gügyögő karaktert sem hozni, hanem egyszerűen csak azt a lényt megtalálni magamban, aki valaha én voltam, és mélyen vagyok ma is.  Az érdekelt, hogy lehet a világhoz úgy viszonyulni, ahogy én kislányként viszonyultam. Ha meg kell határozni a Mandulát, akkor igen, ő egy kislány. Egy soha véget nem érő próbafolyamathoz tudnám hasonlítani azt a mechanizmust, ahogy lefejtem magamról újra és újra az idővel rám rakódott rétegeket. Folyamatos tanulás ez, figyelve a gyerekeket és az ő reakcióikat, hogy a karakter ne legyen nagyon elrajzolt, mesterkélt. Éber koncentrációt igényel ettől távol tartani a figurát, és önmagamat, mert meggyőződésem, és megfigyelésem, hogy így kerülök közel a gyerekekhez.

Beszélsz kicsit a zenekarról is?

Attól zenekar, hogy a produktumok létrehozásában állnak mellettem zenészek. A korábbi tagok: Szigeti Eszter énekes, Varga Zoltán zongorista, Porvay György László basszusgitáros és Berecki Levente dobos is beletették az ötleteiket a dalokba. A mostani csapattal sincs ez másként. Berecki Levente maradt a dobosunk, aki mindamellett, hogy tapasztalt, jó zenész, a zenekar körüli teendőkből (egyeztetés, szervezés, koordinálás) is oroszlánrészt vállal nagy hozzáértéssel, lényegesen segítve így a működésünket. Henter Ambrus gitáros, basszusgitáros kibontja, színesíti a dalokat, díszíti azokat izgalmas harmóniákkal, vokállal, szájharmonika szólókkal, és zenésít meg verseket. Fésűs Ádám zongorista friss, fiatalos, üde kreativitással ad lendületet a nagy egésznek. Ádám készíti zenekarunk hangfelvételeit.  

„Tulajdonképpen folyamatos emlékezésre vagyok „ítélve” a hivatásom miatt.”


A zenekar gyerekek hétköznapi életével foglalkozik. Nem megzenésített verseket adsz elő, hanem saját dalszövegeket írsz. Mennyire ihletik a dalokat azok a gyerekek, akikkel foglalkozol?

Mindent az ihlet, ahogy látom a létezésüket. A próbákra viszek egy dalszöveget a legtöbbször dallammal, tudom, milyen játékot szeretnék megvalósítani, elképzelem a lehetséges történéseket (mert…. hajaj, gyerekeknél sok minden előfordulhat), felkészülök az általunk teremtett szituáció navigálására. Ahhoz, hogy az interakció megvalósulhasson, pontos szerkezetekben gondolkodom, vagyis egy-egy dal esetében hagyok időt a közlésnek, a játékok felvezetésének, azok megismétlésének, a tanulságok levonásának. 

Mondanál egy konkrét példát erre?

Mondjuk ilyen a fogmosás.  Abból indítunk, hogy milyen jó is csokit enni (erre is van egy dal), és igen, az édesség nagyon fincsi. Viszont a fogainknak nem tesz éppen jót. Tehát fontos a fogmosás. De nem ám csak úgy átabotában jobbra-balra hirtelen pár pillanat alatt, hanem alaposan körkörös mozdulatokkal, elől is, hátul is oldalt is súrolva. Mindezt a dal közben én meg is mutatom, és együtt ismételgetjük a refrén alatt. Utána beszélgetek velük, mert a gyerekeknél hihetetlen nagy esemény, ha kihullik a foguk (míg nálunk felnőtteknél ez ugye elszomorító). A nagyobbá válás kezdeteként élik meg, elteszik szép dobozba a tejfogacskákat, ami a kisgyermekkor fontos emléke. Nagyon bírom ezt. Szeretnek erről mesélni. Mutogatják, melyik foguk mozog, melyik hullott ki tegnapelőtt. Remek visszaigazolás a szülők részéről, hogy a gyerekek beépítik mindezt az életükbe, táncolnak a tükör előtt, miközben körkörösen mossák a fogukat.

Honnan jön a többi foglalkozás, a többi dal ötlete? Mindennek a kulcsa a gyerekekben van? Vagy a benned lévő gyerekben?

Is-is. Folyamatosan figyelem a hétköznapokban is a gyerekeket. Ma idefelé utazva a metrón, felfigyeltem arra, hogy nekik mennyire fontos, hogy ők nyomják meg a gombot, mert ez bizonyos életkorban még egy tapasztalás. Mindegy, hogy magától kinyílik az ajtó, mikor beáll a metró a megállóba. Jó érzést indukál benne, hogy világít a gomb, megnyomja, és az ajtó kinyílik. Örömteli élmény: valami történik, amit ő maga indít el.  Mi felnőttek örülünk, ha más megteszi, félünk a fertőzésektől, ilyesmi. És ilyenkor beugranak képek a saját gyerekkoromból: ki akarom próbálni a gyufát, én akarom kihúzni a vasalót, én akarom elzárni a csapot, tolni a fűnyírót, gyúrni a tésztát. Na mostanában ezek közül egyiket sem akarom. Mi történt? Miért nem akarom? És persze ez a „mindent én akarok csinálni” máris nagyon jó kis daltéma… Ahhoz, hogy megszülessen a dal, előhívom az érzést, ami hajdanán volt, ezt az „én akarom” érzést. Tulajdonképpen folyamatos emlékezésre vagyok „ítélve” a hivatásom miatt.  Hogy miként kopik ki belőlünk a bizonyos dolgokra való rácsodálkozás az különösen érdekel, bármennyire is természetesnek mondható folyamat ez. Emlékszem (már megint), amikor például édesapa valahogy azt próbálta elmagyarázni, hogy is vannak a csillagok fenn az égen, amikor kislányként először megláttam a Bakonyban a csillagos eget. Arra voltam kíváncsi, hogy miért nem esnek le, ha egyszer minden leesik. Hogy lehet, hogy azok nem esnek le, és mik egyáltalán azok a fényes pontok? A magam világát folyamatosan próbálom arrafelé terelni, hogy figyelemmel legyek arra, hogy a gyerekeknek még mi az, ami fontos, ami érdekes… így aztán nekem is újra érdekes lehet.  Gyerekkorunkban a világ ingerei még meteorként csapodnak be a tudatunkba, a lelkünkbe. Ennek felidézését fontosnak tartom.

Volt-e meghatározó élményed valamelyik koncerten? Valami meglepő, vagy megható reakció a gyerekek részéről?

Erre nagyon sok példa van. Voltak olyan koncertek, ahol nehéz volt a saját meghatottságomon túllendülni, de nem bőghetem el magam ott a gyerekek között. Van egy altatódalunk, és annak az előadásánál közösen ágyazunk meg a gyerekekkel, van nálam egy kispárna, mert miért is ne (nevet), egy takaró, egy paplan. És megkérdezem tőlük, hogy hol ágyazhatok meg, és szépen sorra vesszük, hogy ki, hogy szokott aludni – ki hason, ki hanyatt fekve, alvós játékkal… Többnyire azt kérik, hogy közöttük vessük meg az ágyat, de van úgy, hogy a színpadon, a zenekar nyakában ágyazunk meg. Ők is lefekhetnek, és akinek van kedve, az megsimogathatja, aki lefeküdt, vagy én alszom el, és engem simogatnak. Az egyik koncerten, nem is tudom, hogy történt, de levegőt alig kaptam, a gyerekek úgy simogattak végig, persze közben énekelni is kellett. De van például, hogy megtanulunk koncert közben cipőt kötni, és amikor valaki először tud kanyarintani a cipőfűzőjéből egy masnit, na az micsoda euforikus élmény. 

alt


 
Annyi minden van, ami egy gyereket lázba hozhat – az üveggolyótól kezdve a buborékig –, engem éppen ezért érdekel, hogy miért pont a kispárna lett a zenekar névadója.

Egyrészt nekem nagyon tetszik a kispárna szó hangzása. Ritmusa van, íze és csengése. Másrészt meg nekem gyerekkoromban volt egy nagyon fontos kispárnám, amit nagymama varrt, és egy gombát hímzett rá. Ez mindenhova jött velem, az volt a kabalám, az volt az a tárgy, amit beraktunk a Trabantba, és úgy mentünk orvoshoz a családdal. Született egy dal is, aminek Kispárna a címe. Úgyhogy ez így összefonódott. Ez egy olyan kellék szerintem az életünkben, ami egy hozzánk tartozó, bensőséges, intim, őszinte kis valami, egy ölelgethető puhaság, amit mindenki szeret. Azon alszunk, álmodunk, ez szerintem ugyanakkor romantikus, és legalább annyira filozofikus is. 

„Még véletlenül sem mórikálhatjuk magunkat…”


Csecsemőszínházzal is foglalkozol. Beszélnél kicsit erről a műfajról?

Ezt a Gózon Gyula Kamaraszínházban kezdtük el csinálni. Szabó Ágnes a színház vezetője kért fel bennünket. Jónak tartom, hogy a legkisebbek is megtapasztalhatják a színházba járás örömeit. Ági jó érzékkel ismerte fel ennek a fontosságát. Idén kezdtük a nyolcadik évadot, ami azt bizonyítja, van rá igény és a szülők hasznosnak, élvezetesnek tartják. Ezek a gyerekek, ahogy növekednek, jó eséllyel fogják látogatni a színházunkban játszott óvodásoknak és iskolásoknak szánt, valamint az ifjúsági előadásokat is.  Szmirnov Krisztinával és Takács-Kiss Zsuzsannával a műsor összeállításánál olyan tematikát követtünk, ami teret ad annak, hogy a babák megfigyelői is lehessenek a történéseknek, és a szüleikkel együtt be is kapcsolódhassanak azokba. Így a Csecsemőszínház: előadás és gyerekfoglakoztató egyben. A megfigyelő résznél látványos eszközöket használunk, amik az egészen pici, karonülők figyelmét lekötik. Lényeges, hogy mindezt milyen ritmusban, milyen mondókák, dalok kíséretével tesszük, miként válik a jelzésrendszerünk számukra érthetővé, hogyan használjuk a testünket, a mimikánkat, a hangunkat, és persze az is, mit jelenítünk meg. Állatokat, természeti jelenségeket, cselekvéseket. Ebben a hosszú időintervallumban különböző momentumokkal éltünk. Kriszti hatalmas szivárványernyője megannyi játékra adott lehetőséget, a Kiss Bea által fuvolával kísért dalok intimitást teremtettek. Ebben az évadban Zsuzsival a színészi eszköztárunkat a lehető legintenzívebben igyekszünk használni, annak érdekében, hogy a babák felé számukra fontos, olykor vicces, megnevettető, vagy éppen megnyugtató tartalmakat tudjunk közvetíteni. 

Mik ezek a tartalmak?

Megidézünk teknősbékát, medvét, csigát, civakodást, kibékülést, alvást és ébredést. Játszunk, simogatunk, csiklandozunk, madárfüttyöt utánzunk, sete-sután elesünk. Nagyon sokan rákérdeznek, mi is ez valójában. Azt szoktam mondani, gyere el és nézd meg!  Nehezen visszaadható szavakkal. Komoly felkészülés és önelemzés előzte meg ezt az előadásformát. Izgalmas, mert mindig más lehet, szép, mert bensőséges, és ugyanakkor rendkívül kitárulkozó, tiszta, mert ezek a kis apróságok óhatatlanul makulátlan önvalójukban vannak jelen, és nyilvánulnak meg. Még véletlenül sem mórikálhatjuk magunkat, mert jó pár őszinte tekintet buktatna le bennünket. Szeretettel várjuk a kisgyermekes családokat!  

„…és ebből született meg egy dal, ami a Haldalunk…”


A Kispárna MeseZenekar, talán egyedülálló abban az értelemben, hogy a szövegeket is te írod. A gyerekegyüttesek nagy része verseket zenésít meg, illetve ahol van saját szöveg (például az Alma Együttes), azt is jellemzően külsős írja. Ez szerintem egy érdekes, különutas lehetőség, hogy nem szövegeket adaptálsz, hanem saját írásokkal saját világot teremtesz. Azaz nemcsak előadó művészként, hanem alkotóként is meghatározod a műsorokat. 

Az írás nekem mindig ott volt, gyerekkorom óta meghatározó, hogy mindent kiírok magamból. A Kispárna esetében azért írom én a dalokat, mert bennem először a történés van meg, hogy milyen interakció és milyen játék vezet el bennünket valahova, és ahhoz társuló dalszöveget fogalmazok meg. Ám nyáron mi is belekezdtünk egy új és szép feladatba.  Baley Endre verseit zenésítettük meg, ezek közül párat be is emeltünk már koncertekbe. Foglalkoztatnak, tetszenek, inspirálnak, mert a gyermeki képzelőerő határtalan spektrumából képeznek egy-egy lenyomatot. 

alt



Esetleg tudnál egy konkrét példát mondani, hogyan lett egy adott játékból dal, és ez a kettő, hogyan került kölcsönhatásba?

Én nagyon szeretek úszni például. Az úszás, a búvárkodás és a vízi világ az mindig is nagyon érdekelt. Láttam magam előtt egy képet, hogy valahogy ezzel foglalkozzunk a koncerten. Utánozzuk a halacskát, fókamenésben megyünk, sorra vesszük az úszásnemeket. És ebből született meg egy dal, ami a Haldalunk. Természetesen nem a halakból, fókákból és egyéb vízi állatokból indult el a dal, hanem abszolút abból, hogy a koncerten mit fogunk csinálni, hogy mit akarunk ezzel mondani. De a halak nem kevésbé fontosak persze. A halakat is szeretem. És azt a világot is nagyon, amit Kőszegi Tamás teremtett ehhez a dalhoz vizuálisan, időt, energiát nem sajnálva, lelkesen és szakértelemmel. Rendkívüli folyamat volt az együtt gondolkodás, boldogság a végeredmény.

Ebben a műfajban vannak példaképeid?

Minden alkotó példaértékű számomra, aki érvényes és hiteles tud lenni Ahogy mindenkinek, nekem is van egy szubjektív rostám, és egyre jobban objektív rálátásom is arra, hogy felismerjem az értékeset, még akkor is, ha nem az én világommal rokon. A magam életéből fontos példaként van velem mindenféle emlék: hogy édesapavégig harmonikázta a gyerekkoromat, hogy Békefi Antal gyűjtéséből közel száz bakonyi népdalra emlékszem a tanító néniknek hála, hogy a református lelkésztől orgonázni tanulhattam. Én egy kicsi faluban nőttem fel, ahol a faluval határos erdők éppúgy nagyok, mint a hatások, amik ott utolértek: madárfütty, szarvasbőgés, lópatadobogás. Nem jártunk Pestre a Petőfi Csarnokba koncertekre, de a tévén át hozzánk is bepottyantak az Égből Pottyant mesék, Levente Péter és Gryllus Vilmos közös műsora, amit nagyon szerettem. Kaláka és Halász Jutka kazettákat vásároltak a szüleim. Csudaszépnek találtam Halász Jutkától a Ballada három falevélről című dalt. Mindig visszapörgettem a magnón a kazettát. Mostanában fülelem Vitai Ildikó dalait is, sajnos ő kimaradt a gyerekkoromból. De azt hiszem, egészen pontosan nem is a kérdésre válaszoltam.

Mik a jövőbeli terveid?

Zenész társaimmal dolgozunk egy új projekt kibontásán. Ezzel nem a gyerek közönséget célozzuk majd. A Kispárnával továbbra is azon vagyok, hogy a szórakoztatást jó tartalmakkal töltsük meg, hogy továbbra is alapos mélyre nézéssel alkossunk képességeink és lelkünk szerint a legjobban. Szeretném a színházat, a zenét és drámapedagógiát egyre gömbölyűbb egységgé gyurmázni az életemben, kényelmes egyensúlyban tartani a tevékenységeimet.

(A fotókat Kaliczka Gabriella készítette.)