Három hónap – három vers

A nyári hónapokra három verset ajánlunk – természetesen nem tilos máskor sem olvasni ezeket, de egy-egy költemény sajátos többletjelentést kaphat ilyenkor.

alt


Ady Endre

Üzenet egykori iskolámba

Június volt s ujjongtunk, nincs tovább,
Most gyertek szabad mellű örömök
S pusztuljatok bilincses iskolák.

De elcsitult a jókedv-förgeteg
S helyére ült a döbbent némaság:
Köröttünk már az Élet csörtetett.

Óh, ifjui, szent megjózanodás,
Komoly, nagy fény, hős férfiú-szerep,
Emléketek ma is milyen csodás.

Hős harc az Élet és megélni szép,
Ha hozzáedzik tüzes szív-kohók
Ifjú vitézlők lengeteg szivét.

Ha élet zengi be az iskolát,
Az élet is derűs iskola lesz.
S szent frigyüket így folytatják tovább.

Én iskolám, köszönöm most neked,
Hogy az eljött élet-csaták között
Volt mindig hozzám víg üzeneted.

Tápláltad tovább bennem az erőt,
Szeretni az embert és küzdeni
S hűn állni meg Isten s ember előtt.

Június van s nagyon magam vagyok
S kisértenek élt éltem árnyai
S az elbocsátó iskolapadok.

S én, vén diák, szivem fölemelem
S így üdvözlöm a mindig újakat:
Föl, föl, fiúk, csak semmi félelem.

Bár zord a harc, megéri a világ,
Ha az ember az marad, ami volt:
Nemes, küzdő, szabadlelkű diák.

Ady verse Ballagások és érettségi tablók „sztárdarabja”. Huszti Péter „repertoárján” is általános iskolás kora óta szerepel, középiskolás korában is gyakran szavalta. Ő maga így írt a versről Srác a kakasülőn című könyvében: „A gimnázium évszázados  fennállását köszöntő ünnepségre hívtak a régi alma materbe , és kérték, hogy mondjam el nekik sok év után az Üzenetet. Azon a délutánon a gimnáziumi díszterem parányi színpadán öregdiákként, öreg tanáraim között, szemben a kipirult arcú gimnazistákkal, különleges dolog történt velem. Azt a verset, amit sok-sok éven keresztül ki tudja, hányszor mondtam el, szerettem, értettem, sikerem volt vele, egykori gimnáziumomban személyesen is megismertem. Ady szavai az én szavaim lettek, az emlékek az én emlékeim, az elmúlt évek az én éveim, az üzenet az én üzenetem, ott és akkor és azoknak, akik lent szorongtak az ételszagú díszteremben. Varázslatos érzés volt. Ilyen hétköznapi apró csodákért érdemes minden darabot, minden szerepet, minden verset mindig újra és újra elölről kezdeni.”

Szabó Lőrinc

A földvári mólón

Partra döng a tó: nagyitóüveg-
húsa alatt ingó terméskövek
dagadnak-fogynak, ahogy éleik
szöge a híg kristályban megtörik,
szűkűl vagy tágúl: a dirib-darab
roncsok együtt emelik hátukat,
torz teknősbékák, a vízzel, amely
szabályosan lüktetve futja el
mohos lapjukat, aztán lecsorog
s fél vagy negyed ütemkésés konok
játékával kontrázgatja saját
lélegzetének nyugodt ritmusát.
Nyíló recék kereszthálózata
borzong egymáson át ide-oda,
s lent, a napsütött fenékhomokon,
hol halak húznak, lehelletfinom
árnyuk együtt fut s együtt tűnik el
a fénytörés színörvényeivel,
mert máris uj hullám nő és üveg-
húsa alatt a torz terméskövek
megint dagadnak-fogynak: tizenöt
másodperc telt el, s két hullám között,
mely jött s elomlott, most megint csorog
a sok kis csurgó, fecseg és locsog,
s megint árnyat húz a fenékre a
felszín futó recehálózata, –
s mindez folyton így ismétli magát,
így, e játék, az örökléten át,
így, e léhaság, s túlél minket is
és túléli ellenségünket is,
túl, ez a semmi, ez a tünde kép,
túl a királyok, hősök és a nép
minden jövőjét: jelentéktelen,
mégis másod, rettentő Végtelen!

A pictura (részletes [táj]leírásra épülő vers) és a sententia (általános igazságokat, bölcs mondásokat rögzítő vers) nevű, 18. századi verstípusokat rendszerint Csokonaihoz kötjük – megjegyezve, hogy ezeket ő rendszerint ötvözte verseiben. Szabó Lőrinc költeményében ugyanezt figyelhetjük meg. Talán azzal a különbséggel, hogy Szabó Lőrinc megfigyelései sokkal „gyorsabbak”, „impresszionisztikusabbak”, mint Csokonaiéi. Jegyzetiből azt is tudhatjuk, hogy „tudományos kutatásokat” is folytatott: stopperórával mérte, mennyi idő alatt csapnak fel az új hullámok. (Eredményei szerint 15 másodperc…)

Babits Mihály

Új leoninusok

Kékek az alkonyi dombok, elülnek a szürke galambok
hallgat az esteli táj, ballag a kései nyáj.
Villám; távoli dörgés; a faluban kocsizörgés
gyűl a vihar serege: még lila s már fekete.
Éjre csukódnak az aklok, jönnek az éjjeli baglyok
csöndben a törpe tanyák, félnek az édesanyák.
Sápad a kék hegytábor, fátyola távoli zápor;
szél jön; csattan az ég; porban a púszta vidék.
Szép est a szerelemre: jövel kegyesem kebelemre;
sír és fél a világ: jer velem, árva virág!
Mikor ölembe kaplak, zörren az üveges ablak
hajtsd a szivemre fejed; künn az eső megered.
Sűrün csillan a villám; bús szemed isteni csillám.
Míg künn csattan az ég, csókom az ajkadon ég.
Ó bár gyújtana minket, egy hamuvá teteminket
a villám, a vihar: boldog az, igy aki hal.

„Örülök hogy találtam egy formát, melynek múltja van ugyan a magyar költészetben, de jelenleg senki sem használja kívülem"-írta verséről a költő. Valóban, a középkori eredetű rímes és egyben disztichonos versforma Babits költőtől és olvasójától is erőfeszítéseket kíván. Előbbitől nyilván azért, mert kétféle szabályrendszer kötelékében kell megfogalmaznia a verset, utóbbinak pedig jobban kell koncentrálnia a tartalomra. Ugyanakkor természetesen nem azért alakult ki ez a versforma, hogy költőt-olvasót egyaránt „bosszantson”: Babits versének sajátos lüktetését, a nyári vihar előtti sajátos hangulatot hivatott megjeleníteni. Babits így írt Szabó Lőrinchez szóló levelében a vers keletkezéséről: „Szekszárd, este, épp vihar előtti hangulatban, a szőlőhegyen. Elképzelt szerelem. Mikor elejét írtam, nem tudtam, hogy mi lesz a vége. De a hangulat nagyon belőlem nőtt, és szeretem ezt a verset... Az ég színárnyalatai roppant meghatottak akkor, mikor írtam."