A hiba, mint lehetőség

Az iskolában az esetek többségében a biztos tudást jutalmazzák. A pedagógusok, bár arra törekszenek, hogy a legjobbat hozzák ki a diákjaikból, ritkán észlelik a tanulási folyamat értékes pillanataiként a tanulóik figyelemre méltó, de kudarcba fulladt kísérleteit. Valahol ez rendjén is van, hiszen a tanár célja, hogy a rábízott gyerekek a legjobban teljesítsenek, nagyobb esélyük legyen kiteljesedni az életben és a társadalomban is hasznos szerepet töltsenek be. Miért fontos mégis a hibázás és a kudarc lehetősége a tanulási folyamatban?

A képen egy törött korsó látható.

Mai napig él az emlékezetemben egyik éltanuló osztálytársam történelemfelelete. Kialvatlanul, az egész éjszakát görcsösen áttanulva állt neki a tanár felhívására visszaadni az ókori Indiáról szóló tananyagot. Amikor Asóka király történetéhez ért, megbotlott a nyelve és Susóka király néven illette a buddhista uralkodót. Tanárunk felkacagott, és megállította a feleletet – alig pár mondat hangzott el – és beírta az ötöst, mivel megnevettette az elszólás. Tehette volna azt is, hogy szigorúan ragaszkodik a tanárszerephez és kijavítja a botlást, és végig hallgatja a feleletet. Viszont önkéntelenül is elnevette magát. Ha egy három-négy éves kisgyerek kreatívan és egyéni módon használja a nyelvet, azzal jutalmazzuk mi felnőttek, hogy nevettünk a vicces szóalkotmányon (például most nálunk családi kedvenc, ahogy két és fél éves unokaöcsém összevonta a „mosolyog” és „simogat” igéket a kifejező „simolyoggá”), ebben az esetben a nevetés (majd a családi sztorik) önkéntelenül is a gyerek nyelvi leleményességének jutalmává válik. De ha kamasz- vagy felnőttkorban dörren fel egy hahota aktuális „nyelvbotlásunk” miatt, úgy érezzük, hogy ez nem a mi érdemünk, hanem botlásunk, tehát hibánk, és a cikiség érzetét csak fokozza, hogy még nevettek is rajta. Ha viszont a nevetés érdemjeggyé válik, a „hibánkat” jutalmazzák, az mennyire változtathatja meg hozzáállásunkat a korábban szégyellnivalónak érzett nyelv- és egyéb botlásainkhoz?

Természetesen nem kell feje tetejére állítani a világot, és automatikusan jutalmazni az iskolarendszerben a hibákat, viszont érdemes átgondolni, hogy a holtpontoknak, kudarcoknak, botlásoknak milyen szerepe is lehet valójában a tanulási folyamatban. Ha egy-egy készségünket akarjuk fejleszteni, akkor bizony szembe kell nézni a saját gátjainkkal, kudarcaink tükrében kell kialakítani a saját jó gyakorlatainkat, békét kell kötnünk azzal a ténnyel, hogy nem vagyunk tévedhetetlen lények. Erről szól például az alábbi TED előadás is.

Fejlődés sem nagyon elképzelhető a gyengeségeink, korlátaink, hibáink ismerete nélkül. Carol Dweck, a Stanford Egyetem pszichológus kutatója és oktatója, egyike azoknak, akik a fejlődési szemléletmód fogalmát bevezették a lélektanba, a Szemléletváltás – A siker új pszichológiája (HVG könyvek, Budapest, 2006) című könyvében így vélekedik: „csak addig lehetséges tanulni a hibáinkból, amíg el nem kezdjük letagadni ezeket a hibákat”. Becsüljük meg tehát a hibáinkat, mert életben tartják bennünk a vágyat, hogy élethosszig tanuljunk, és ne elégedjünk meg a biztos tudás és a befejezettség látszatával.