Himnuszunk – „minden időben”

Mióta és miért ünnepeljük a magyar kultúra napját? Mi köze ehhez a nemzeti himnuszunknak? Írásunkban arra is kitérünk, mikor tanította be diákjainak az akkori „himnuszt” Csokonai Vitéz Mihály és hogyan szólítottak fel éneklésére a régi falusi vőfélyek.

alt


A magyar kultúra napja

A magyar kultúra napját 1989 óta ünnepeljük meg január 22-én. Annak emlékére tesszük ezt, hogy – a költemény kéziratának tanúsága szerint – Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le Szatmárcsekén a Himnusz kéziratát. A jeles nap megünneplését ifjabb Fasang Árpád zongoraművész kezdeményezte 1985-ben. Az első ünnepségsorozat alkalmából a következőképpen nyilatkozott: „Ez a nap annak a tudatosítására is alkalmas, hogy ezeréves örökségből meríthetünk, s van mire büszkének lenni, hiszen ez a nemzet sokat adott Európa, a világ kultúrájának. Ez az örökség tartást ad, ezzel gazdálkodni lehet (…).” Ezzel az elgondolással összhangban január 22-én adják át a Márai Sándor-díjat is („írói életműért vagy a díj adományozását megelőző évben megjelentetett kimagasló értékű prózakötetért, valamint magyar író külföldi elismerést szerzett munkásságáért”).  

Az erre a napra vonatkozó hagyományok szerencsére máig élnek: számos intézmény rendezvényei közül válogathatunk. Ezek közül különösen fontos megemlíteni az Országos Széchényi Könyvtár 2014-es kezdeményezését, melynek értelmében minden évben ezen a napon (vagy közeli időpontokban) a Hymnus – egyébként igen ritkán kiállított – kéziratait (azaz Kölcsey és Erkel autográfjait) egy-egy Budapesttől távol lévő, vidéki városban szervezett kiállításon mutatják be az érdeklődőknek. Kölcsey Ferenc Hymnus című költeményének kézirata és Erkel Ferenc megzenésítésének autográf kottája Nyíregyházára „látogatott” január 19-én és 20-án a Megyeháza épületében állították ki. Az évfordulóval kapcsolatos megemlékezések arra is alkalmat adnak, hogy több figyelmet fordítsunk nemzeti hagyományainkra és a múltunkat idéző szellemi és tárgyi értékeinkre. Ennek szellemében szenteljük rövid írásunkat nemzeti himnuszunk történetének. 

Miért énekelünk nemzeti himnuszt?

A görög eredetű himnusz szó alapvetően dicséretet, magasztalást jelent. Az irodalmi fogalmak kisszótára szerint „tárgya és alkalma valamely istenség, esetleg elvont eszme, természeti erő, vagy éppen isteni tulajdonságokkal felruházott ember dicsérete.” Az ilyen típusú művek közé tartoznak a nemzeti himnuszok is, amelyek szövegük és zenéjük révén egy-egy nép jelképeivé, „hangzó emblémáivá” váltak – vagyis (Ivasivka Mátyás megfogalmazása szerint) „az auditivitás (hallhatóság) szférájában jeleníti meg a nemzetet”.

Amikor tehát egy-egy ünnepségen elhangzik a Himnusz, jelképesen a magyarok közösségéhez kapcsolódunk, és kifejezzük együvé tartozásunkat is. Ez az elgondolás talán túlzónak, vagy kényszeredettnek tűnik (különösen azok számára, akiknek személyiségétől távol állnak a szertartások), épp ezért sokan talán meg is lepődnek, ha egy-egy alkalommal kiderül, hogy a Himnusz éneklése mennyire fontos, spontán élményt jelentett a korábbi korok szülötteinek számára. Érdemes néhány (talán szokatlan) példát is bemutatni ennek illusztrálására. 

Kölcsey Himnuszának korai előfutáraként több nemzeti jelképként énekelt dalunk is volt a 18. században. Ezek között voltak egyházi énekek – így a katolikus Boldogasszony anyánk és az Ah hol vagy magyarok tündöklő csillaga kezdetűek, és a reformátusok által ilyen alkalmakon énekelt 90. zsoltár: Tebenned bíztunk elejétől fogva. Hasonló funkciót töltött be a szabadságharcot és a magyarság sorsát sirató Rákóczi-nóta is, amely számtalan változatban, népdalként élt a lakosság körében. 

Csokonai Vitéz Mihály 1799 májusában kezdett Csurgón tanítani – és nem sokkal ezután kezdte írni a Cultura című színművét is, hogy azt diákjai az év végi vizsgák alkalmával előadhassák. Betegsége ellenére a darabot három hét alatt tanította be növendékeinek, az elhangzó dalbetéteket pedig maga kísérte „klaviron”. Az előadás azonban más szempontból is emlékezetes maradt a jelenlévők számára. A darabban elhangzott az a Rákóczi-nóta, amely ebben az időben tiltott műnek számított a Habsburg Birodalom országaiban – így természetesen a csurgói iskolát fenntartó Festetics György birtokain is. Csokonai tehát komoly kockázatot vállalt bemutatásával – éppenséggel egy nemzeti himnusznak számító dal betanításával és népszerűsítésével.

A Himnusz a régi lakodalmakban

A régi lakodalmakból számos vőfélyverset ismerünk. A vacsora kezdetekor például a következőképpen szólal meg az esemény „főszervezője”:

„Istennek nevében íme, megjelentem, 
Tudom, azt mondják, biz' jól cselekedtem. 
Íme, itt a leves, az étkek alapja, 
Násznagy uram majd a példát mutatja. 
Íme, itt a leves, majd jön a jó hús, 
Tehát a szíve senkinek ne legyen bús. 
De mielőtt hozzányúlnak a kanálnak 
Buzgó szívvel adjunk hálát az Úrnak! 
Rajta hát zenészek, hadd szóljon a virtus, 
Ezzel dícsértessék az Úrjézus Krisztus!”

Más változatban:

„A hátam mögött is még vagy húsz legény vagyon, 
Azoknak a kezét is süti igen nagyon. [t. i. a meleg leves]
Ne tántorogjon hát most előttem senki, 
Mert a nyakát hamar leforrázom neki! 
Itt van tehát a leves, melyet adott a jó hús, 
Azért most senki szíve ne legyen bús! 
Nosza, muzsikusok, szóljon hát a víg tus! 
Ezzel dicsértessék az Úr Jézus Krisztus!”

A kétféle köszöntő végén olvasható felszólítás (Krisztus dicséretére) a Himnusz eléneklésére szólított fel. Bizony, ilyenkor mindenki felállt és – a jelenlévő zenekar kíséretével – elénekelte a Himnuszt. A felszolgálásban részt vevők forró tállal a kezükben.