„Hogy miért vagyok tanár? Hát azért, hogy jóra csábítsak.” – Interjú Juhászné Fodor Mónikával

A Mozgásjavító Óvoda, Általános Iskola, Gimnázium, Szakgimnázium, Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény és Kollégium tanárával beszélgettünk osztályfőnökségről, tanári ars poeticájáról.

Hogyan lesz jó osztályfőnök valakiből?

Azzal kezdeném, hogy egy tanár, pedagógus, osztályfőnök tevékenységét az egyéniségén kívül a felnevelkedése, életútja, tapasztalatai, nehéz élethelyzetei, és az arra adott válaszai nagyban meghatározzák.  Nyilván könnyebb megérteni problémákkal küzdő gyerekeket, ha van személyes tapasztalatod. Én egy szorongós gyerek voltam, tele gátlásokkal, ezért nagyon is megértem az önbecsüléssel küzdő ifjúságot. Melyik kiskamasznak, kamasznak nincs ilyen problémája? Minden osztályban azzal kezdem, hogy szabad hibázni, szabad hülyeséget beszélni, én is szoktam. 

Tehát javarészt minden a személyes hangon, a hozzáálláson múlik?

Ha nem is minden, de sok múlik rajta. Személyes történeteimmel alátámasztom, hogy milyen cikis helyzetekbe kerültem már akár gyerek, akár felnőtt koromban. Ezeken nagyokat szoktunk nevetni. A pedagógusok egyik legfontosabb tulajdonságának a humorérzéket, a spontaneitást tartom. Mivel én matematika-kémia szakos tanár vagyok, az ismerkedésünk alkalmával mindjárt engedélyt adok, hogy ne szeressék a tantárgyaimat és engem is nyugodtan utálhatnak. Viszont van egy közös feladatunk és azon együtt fogunk dolgozni. 

Juhászné Fodor Mónika


Ez nagyon jól hangzik, és biztosan a diákok is nyitottabbak lesznek tőle, de felmerül a kérdés: Hogyan tud így rendet tartani egy osztályban? Tud szigorú is lenni a jókedv mellett?

Egyszer egy továbbképzésen hallottam egy remek történetet, ami nem az enyém, de azóta a fegyelmezésben ezt tekintem etalonnak. Egy iskolaigazgató az egyik főszereplő, akinek az iskolájában nyolcadikos gyerekek – akik az ellenőrzőjükben már rendelkeztek néhány beírással – jópofa dolognak  tartották, hogy a második osztályosok rajzait, festményeit, melyek a folyosó falára voltak kifüggesztve letépkedjék. Mivel az eredmény látványos volt, és a tettesek személye is kiderült, ezért az igazgatói irodába voltak hivatalosak egy őszi pénteki napon. Az igazgató így gondolkodott: ugyan, mi értelme lenne egy újabb beírásnak? Ezért a következő ajánlatot tette: ha hétfő reggelig kitalálják, hogy hogyan fogják ezt a kicsiknek jóvátenni, az ügy el lesz felejtve. 

Hétfő reggel kész tervvel jelentek meg a nyolcadikosok. Vállalták, hogy a másodikosok délutáni úszásainál egész év végéig lesz közülük két kísérő, akik segítenek nekik a hajszárításban, öltözésben. Az igazgató szerint soha még olyan barátság nem alakult ki kicsik és nagyok között, mint abban az évben. Én ennek a történetnek a szerelmese lettem. 

Mondhatjuk, hogy ez az Ön tanári gyakorlatának ars poeticája?

Igen, ha egy mód van rá így kell csinálni. Néha persze szükség van büntetésre is, de nem sokkal jobb, ha hagyjuk hogy megérezzék a gyerekek, hogy ők nem megátalkodott rosszak, hanem csodálatos tettekre képesek? Azóta fogalmaztam meg magamnak, hogy miért vagyok tanár. Hát azért, hogy jóra csábítsak. 

Mennyiben más mozgássérült gyerekeket tanítani, mint egészségeseket?

Nem sokban. Nem különböznek más gyerekektől. Ugyanolyan problémáik vannak mint bárki másnak. Nem is akarják, hogy máshogy kezeljük őket. De mivel az életben már sok nehézséggel szembesültek, általában példamutató, ahogy egymásnak segítenek. Én úgy látom, hogy szeretnek a mi iskolánkba járni. 

Hogyan látja, a Mozgásjavító iskola mennyire tudja támogatni őket abban, hogy ha kikerülnek az Önök védőszárnyai alól, akkor a társadalomban is megállják a helyüket, úgy mint bárki más?

Természetesen az a célunk, hogy megállják a helyüket, egy hibánk azonban kétségtelenül adódik: valamennyire bura alatt tartjuk őket. Nehéz megtalálni az egyensúlyt, hogy állapotukból adódóan annyi segítséget kapjanak amennyi szükséges, de ne többet. Hogy meg tudjuk tartani, vagy kifejleszteni az önállóságukat. Hogy a saját életéről a lehetőségei között mindenki maga dönthessen.