Húsvéti mese

A „hi-” szótövünk évezredekkel ezelőtt keletkezett, mert akkor volt dolga velünk, és csodaszép, dús bokrot is növesztett magának a nyelv változásai során, ráadásul úgy, hogy az alapértelme, az üzenet fennkölt lényege tulajdonképpen változatlan maradt.

alt


A „hi-” gyök két legközelibb ága-boga, szóindája a hisz és a hit. A -sz a szó végén egy elhomályosult személyjel, amely egy ősi személyes névmásból, az ’ő’ jelentésű „sze” alakból maradt meg a szóvégen először toldalékká szelídülve, majd szótári tővé válva, és amelyet (a) hét varázsigénk is őriz, hisz nem is kell több ezekből: hisz, visz, esz-, isz-, tesz, vesz, lesz. 

Ez a fenti felsorolás persze csupán az én bárgyú és stilisztikailag is kikezdhető sorrendem, és fel is cserélhető mai ízlés szerint, de ez is egy rövid, hét színben pompázó, hét sing hosszúra nyújtható, hétszünyű szakállas mese mégis így nekem, ahogy az nemsoká a mélázásom során remélem, a nyájas olvasónak is kiderül.

Szóval az a bizonyos -sz ezért áll félre a hét ige végéről, ha például képezzük őket: hisz, de hi-het, hi-nni, visz, de vi-het, lesz, de le-het stb. A „-t” pedig elhomályosult főnévképzőnk: hi(sz) – hit, e(sz) – ét, le(sz) –  lét, te(sz) –  tét, ve(sz) –  vét. 

Ez utóbbi, a vét főnév a közelgő nagy ünnep, a hús magunkhoz vétele, vagyis a húsvét miatt érdekes ma nekem, amely – mint ilyen, hadd csavarjak a beszéd fonalán megint kicsit – bizony összetett szó, hiába akarja a magyar helyesírás-ellenőrző mindenáron mély hangrendű toldalékkal ellátni. Nem jól teszi. 

Egy kis kitérő stilisztáknak

A húsvét tehát összetett szó, épp ezért a toldalék az utótag magas hangrendjéhez illeszkedik (húsvétet, húsvétnek stb. és nem húsvétot, húsvétnak szerintem, már ha ismerjük a szót és elhomályosuló eredetét, értő és értetlen olvasással is). Vagyis ma még nem lehet hittel és meggyőződéssel vegyes hangrendűnek tartani, amelyhez egyébként mindig mély hangrendű toldalék illeszkedik, joggal, hisz minden „vegyes” szavunk mély volt valaha. 

Csak egy ellenpélda, mielőtt szabályokba bonyolódnánk a legbiztosabb támaszunk, a nyelvérzékünk helyett: a férfi szavunk is összetétel, ezért a férfi-ak és nem férfi-ek alak a jobban csengő, ezt senki „kisfie” és „kislánye” sem használná sem alternatívan, sem fordítva, akárhogy el is homályosult már a húsvét szó egyeseknek.

Hithűnek lenni

Mi, magyarul beszélők mindent, amit hittel, azt hűséggel is teszünk a nyelvi kód miatt, hisz a két szó nem pusztán a jelentésében rokon: mind e/a kettő ugyanabból a hi- tőből származik. Akkor vagyok hű hozzá, ha hiszek is benne, ezt üzeni a hites és hiteles szavunk, a hithű. 

A hit nemcsak hűséget, hanem hitelt is jelent, ahogy a többi varázsigén is ott a képzőbokor: hi-tel, é-tel, i-tal, té-tel stb. A hittel megáldva válunk hitelessé is: amit először kívülről, szülőtől és tanártól, családtól és nagyobb közösségtől a legszentebb és legártatlanabb gyermeki hiszékenységgel tanulva, majd később felnőtt belső felismeréssé és mély belső meggyőződéssé gyúrva gondolunk, mondunk és teszünk.

Ha hiszünk benne, szeretjük is, ez nem vitás. És végre magunkra találunk: beleömlesztjük a legszentebb energiát, a legkarcosabb figyelmet, a belső fényünket, a szeretetet. Elvarázsoljuk, keringtetjük, átszellemítjük. Majd termő talajba ültetjük, hogy újra lássuk és megértsük. Anyagivá tesszük. Bekarcoljuk, bevéssük, és kimondom a régi-új szóval is: „in-formáljuk”. Ezzel együtt ki is mondjuk, láthatóvá tesszük, meg is valljuk. Hitvalljuk. Ekkor lesz a leglátóbb látás, a belső bizonyosság, vagyis a hit is továbbadhatóvá, külsővé, láthatóvá és követhetővé.

Hiszi a piszi

Sajnálom, hogy ma nem a piszi, ez a németből a magyar tájnyelvekbe, köztük a székely nyelvjárásba, Csángóföldre és Somogyba elkódorgott kis kölyökkutya, a piszl, a piszli, a piszlikutya volt a mese alanya, pedig a kutyusokat már annyira megszerettük. Jaj, dehogy! Annál inkább lényeges a szójárás üzenete, a nagyhéten ugyan nem értelmezhető, de egyébként számtalanszor mély igazságtartalma. Ahogy az ugyancsak későbbi fejlemények, a hitetlen, a hihetetlen, a hitehagyott, a hiszem, ha látom sem tudnak megrengetni bennünket az ünnep idején.

A szócsalád hite

A „hi-” ősi gyökünk csodaszép származékokat, dús és hatalmas bokrot növesztett az évezredek során. Termése többek közt a hisz, a hiszen, az asziszem [sic!], a hit, a hites, a hitves, a hitel, a hiteles, a meghitt, a híve, a hívő, a hű, a hűség, a hűséges és így tovább, válogatás és sorrend nélkül. 

Ezekre ma mind persze nem térhettem ki. Csak gyönyörködöm az érként, eredőként, bokorerdőként működő varázsszó, a hi- népes családjában így húsvét táján – hímes tojást, sonkaillatot, nyuszit és zöldágat sem feledve. Azokról majd legközelebb. Most együtt a család.