Húsvéti nép-hit-szokás

A húsvét a keresztény egyház legfontosabb és legnagyobb ünnepe, ugyanakkor profán szemmel nézve szorosan kötődik a tavasz kezdetéhez és a termékenységgel összefonódó népszokásokhoz is. A hagyományok jelentős része nem épülhetett be a vallási rítusokba, ezért azzal párhuzamosan, a falusi közösség ünnepi szokásaként maradhatott fenn.

alt


A húsvét és a hozzá kapcsolódó ünnepek a mozgó ünnepek közé tartoznak. A nyugati kereszténység húsvétvasárnapja legkorábban március 22-ére, legkésőbb április 25-ére eshet. Ez a Nap mozgása mellett a Hold mozgásától is függ, ugyanis az első niceai zsinat 325-ben úgy határozott, hogy a húsvét időpontja a tavaszi nap-éj egyenlőség utáni első holdtöltét követő vasárnapon legyen. A meghatározás célja az volt, hogy minden keresztény területen egy napra eshessen az ünnep, de sajnos ennek meghatározására pontos módszert nem dolgoztak ki, s így több vita is kialakult a témában. 

A húsvéthoz kapcsolódó szokásokat, hagyományokat nehéz élesen elhatárolni egyházi és népi (pogány) elemekre, hiszen idővel teljesen összemosódtak, beintegrálódtak vagy átalakultak. Körképünkben olyan hagyományokat válogattunk össze, amelyek távoli múltba tekintenek vissza, és népünk világképét mutatják be. 

Barkaszentelés

Jézus Jeruzsálembe vonulásának emlékünnepe a húsvétot megelőző virágvasárnap. Az ókorban körmeneteket tartottak ezen a napon, amelyeken a szentelt pálmaág bajelhárító szerepére hívták fel a figyelmet. Hazánkban – pálmafa hiányában – ezt a növényt a barka helyettesíti. A barkákat hagyományosan a virágvasárnapot megelőző szombaton a gyerekek gyűjtötték össze, majd másnap a templomba vittek szentelésre. A szentelt barkának nagy erőt tulajdonítottak, úgy vélték, hogy megvédi a termést az időjárási viszontagságoktól, illetve az embereket a gonosz varázslatoktól és mindenféle bajtól. Ez a szokás egyházi eredetre vezethető vissza, mégis megfigyelhetőek benne a pogány hit elemei is, hiszen a növényt felhasználták rontás ellen, gyógyításra, de még mennydörgés és villámlás elhárítására is.

A szentelt barkát a népi hiedelem szerint nem szabad bevinni a házba, mert akkor elszaporodnak a legyek és a bolhák, sőt egyéb rontásokat is hozhat a házra. A barkaágat a kert földjébe volt érdemes leszúrni, vagy egyes területeken elásni, ugyanis az ág képes volt távol tartani a férgeket és a kártevőket.  

Kiszehajtás, villőzés

A kiszehajtás és a villőzés hagyománya szintén virágvasárnaphoz köthető. Ezen a napon egy szalmabábut (kiszebábut) menyecskeruhába öltöztettek, amely a tél és a betegségek megszemélyesítője volt. A kiszét ének kíséretében a faluban végighordozták a helyi lányok, majd vízbe vetették, vagy tűzre dobták. 

A kiszehajtást a legtöbb helyen a villőzés követette. A lányok villőnek nevezett faágakkal a kezükben jártak házról házra. Az ágakat szalagokkal, olykor kifújt tojásokkal díszítették. A meglátogatott háziasszony az ágból levágott egy darabot, majd megütögette a hozzáérkező hajadonokat, hogy mihamarabb férjhez mehessenek. 

A kiszehajtás szokása a tél kivitelét szimbolizálja, a villőzés pedig a tavasz behozatalát.

Húsvéti korbácsolás

Ez a népszokás a Dunántúlon volt ismeretes. Fejér megyében a fűzfavesszőből font korbácsot sibának nevezik. Ezt készíthették négy-, hat-, nyolc-, vagy kilencszálas fonással egyaránt. Hogy minél hajlékonyabb legyen az elkészült korbács, a fővesszőt kettéhasították, és a közepét kivájták, majd körbefonták. A kisebb fiúk számára édesapjuk vagy nagyapjuk készítette el az eszközt. A legények húsvéthétfőn ezzel csapkodták meg a leányokat, miközben a következő mondókát szajkózták: 

Keléses ne légy,
Bolhásos ne légy,
Esztendőre frissebb légy!

A lányok a sibára szalagot kötöttek, borral vagy piros tojással kínálták a fiúkat. A Felföldön és a szlovák-magyar lakta területeken ismert hagyomány a suprikálás, amikor a lányok korbácsolják meg a locsolkodó legényeket. 

Húsvéti határkerülés

Nagyszombaton este, éjjel vagy húsvétvasárnap a falvak lakói, főként a fiatal házas emberek és a legények bejárták a falu határát, s közben egyházi és népi énekeket daloltak. A hagyomány célja az egyházi jelentése mellett az volt, hogy a meglévő határjeleket megújítsák, megismertessék a fiatalokkal, valamint a termőföldek mágikus védelme is ehhez a szokáshoz köthető. A katolikusok és a protestánsok körében is ismert volt a hagyomány, ami arra utal, hogy egykor az egész magyar területen elterjedt volt. Leghosszabb ideig Nyugat-Magyarországon és a Székelyföldön maradt fenn. 

A határkerülésre gyakran vittek magukkal templomi ereklyéket, zászlókat, s Krisztus feltámadásának hírével szerették volna megoltalmazni a termőföldeket a természeti csapásoktól és a kártevőktől. A határról zsenge hajtásokkal tértek vissza a faluba, ezzel jelképezve a tavasz behozatalát. Az első határkerülőket az ősi hagyományok szerint megvesszőzték a határjeleknél, hogy mélyen emlékezetükbe véssék azokat. 

A határkerülés után, amikor már hajnalodott, a legények színes szalagokkal, cifra papírokkal és hímes tojással díszített fenyőágakat tűztek a kedveseik kapujára. Ezt nevezték hajnalfának. 

Tojásfestés, tojásdíszítés

A tojásfestés Európa számos országában húsvéti hagyomány, de a tojások díszítése más területeken is ismeretes. A perzsa kultúrában például a tavaszi napéjegyenlőség idején kerül sor tojásdíszítésre, ugyanis ekkor ünneplik az újévet, azaz a norouzt. Feltehetően innen ered a keresztényhagyományba átültetett tojásdíszítés is. 

A tojás az újjászületés és a termékenység egyik legősibb jelképe, amely a kereszténységben a feltámadás szimbóluma lett, hiszen „Krisztus úgy törte fel a feltámadásakor a sziklasírt, miként a kifejlődött madár az őt fogva tartó tojás héját.” A festett tojások hagyományos színe a piros, amely Krisztus vérét jelöli. 

A nagyhét hagyományai

A nagyhéten belül a Húsvéti Szent Három napon, azaz nagycsütörtökön, nagypénteken és nagyszombaton emlékezünk meg Jézus Krisztus szenvedéséről, kereszthaláláról és feltámadásáról. 

Nagycsütörtök Krisztus utolsó vacsoráját, majd elfogatását és szenvedéseinek kezdetét idézi. Ezt a napot gyakran zöldcsütörtökként is említik, ugyanis a jó termés reményében, valamint a böjt betartása miatt gyakran valamilyen zöld növényt, pl. spenótot fogyasztanak a hívők. Nagycsütörtök estéjén a harangok elhallgatnak, s a hagyományok szerint Rómába mennek, ahonnan csak nagyszombaton térnek vissza. 


Nagypéntek Jézus kereszthalálának napja, a böjt és a gyász ideje. Ezen a napon szokás a keresztútjárás, amely során Krisztus szenvedéseinek állomásait (a 14 stációt) idézik fel a résztvevők. Ezt a napot a népi babona is balszerencsés napnak tartja, s ezért tilos mindenféle állattartással, földműveléssel kapcsolatos munka, a tűzgyújtás, valamint a szövés-fonás. Szerencsejóslat is tartozott e naphoz, ugyanis úgy tartották, hogy aki nagypénteken napfelkelte előtt megfürdik, azon nem fog majd a betegség. 

A nagyszombati hagyományok a feltámadás jegyében zajlanak. Ekkor gyújtják meg ismételten a tüzet, este körmeneteket szerveznek, és visszatérnek a harangok Rómából – ezek a hagyományok mind Jézus feltámadását, a megváltás közeledtét jelképezik. Nagyszombaton ér véget a negyvennapos böjt is. Szokás volt ilyenkor a kertbe kiszaladni, s megrázni a gyümölcsfákat, hogy a régi, rossz, férges termés lehulljon róla. 

Az újonnan meggyújtott tüzet megszentelték, s a hamuját, parazsát megőrizték, gyógyításra alkalmazták és a házakban, földeken szétszórva termékenységvarázslásra használták fel. 

Húsvét

Húsvétvasárnap a keresztények a feltámadt Jézus Krisztust ünneplik. Ehhez a naphoz köthető az ételszentelés hagyománya: a hívők a délelőtti misére letakart kosárral érkeznek, amelyben bárányhús, tojás, kalács, sonka és bor van. Ezeket az ételeket a templomban megszentelik, majd otthon családi körben fogyasztják el. Ehhez a naphoz is kapcsolódtak munkatilalmak a néphagyományban, mint a sepregetés, főzés, állatok ki- és behajtása. 

Húsvéthétfő a locsolkodás napja. A szokás eredete a víz tisztítóerejébe vetett hiten és a termékenységvarázslaton alapul, ugyanakkor a vízzel való meghintés utal a keresztség jelére és tartalmára. A hagyomány egy legendára is visszavezethető, miszerint locsolással akarták elhallgattatni a Jézus feltámadását hirdető jeruzsálemi asszonyokat, illetve vízzel öntötték le a Jézus sírját őrző katonák a feltámadás hírét terjesztő nőket.