Iskolaotthon, egyhuzamban, egész nap

Rövid írásunkban az 1930-as, az 1960-as évek, valamint a közelmúlt iskolaidővel és az ehhez kapcsolódó tanulásszervezéssel, iskolai időbeosztással kapcsolatos vitáiról igyekszünk képet adni. A főbb érvek és ellenérvek bemutatása során lényeges információkat kaphatunk arról is, hogy mikor milyen (élettani, szociális, pedagógiai stb.) szempontok kerültek előtérbe egy-egy vita során.

alt


Egyhuzamos tanítás?

Az „egyhuzamban való tanítás” egyik igen jelentős, sajtóvitákat is kiváltó időszaka az 1920-as és 1930-as évek fordulóján volt. A fő kérdést az jelentette ekkor, hogy a délelőtt és délutáni „azonos jelentőségű” tanulás- és tanításszervezést felváltsa-e a nagyobb (ebéd)szünet nélküli, délutánt „szabadon hagyó” rendszer. 

A fő érveket ebben az időszakban az élettani szempontok jelentették. Stampay János a következőképpen írt erről vitacikkében: „A pro-tábor legfőbb védőbástyája az, hogy a délelőtti, sőt folytatólagosan egyvégben a déli időt is ki kell használni a tanulásra, amikor a tanulók szellemi frissessége és fogékonysága tudvalevőleg legkifogástalanabb. A tanulók energiájának okos kihasználása célhoz vezetőbb, mint annak délutánra való megosztása is, amikor erőik szunnyadtabbak. A délelőtti egyhuzamban való tanítással egész délutánt nyer a tanuló, amit az előadottak otthoni megtanulására, írásbeli, rajz, kézimunka stb. feladatainak elkészítésére fordíthatja. Több ideje jutna önművelésre, testi-lelki fölfrissülésre is.”

Természetesen egyéb szempontok is felmerültek a kérdés tárgyalása során: „A délelőtti egyhuzamos tanítás azzal az erkölcsi haszonnal is járna, hogy még a legmegrögzöttebb iskolakerülő is napjában egyszer rászánná magát az iskolalátogatásra; továbbá, hogy a téli időben egyszeri feljárással nem volnának annyira kitéve a meghűlés veszedelmének s nem szakadna annyi cipő, ruha sem. A távolról járó gyermekek a déli idő alatt nem volnának kitéve a felügyelő nélkül előfordulható veszedelmeknek. Jobban szem előtt, szülői fel ügyelet alatt lehetnének a gyermekek. De a tanítókra nézve is nagy jelentősége volna a jelzett reform, mivel írásbeli munkálataikat, amelyeket most kénytelenek éjjelenként végezni, nyugodtan elvégezhetnék nappali időben, s telnék egy órájuk sétára is.”

Ugyanakkor természetesen helyet kaptak az ellenérvek is Stampay János írásában. Ezek között első az, hogy a gyerekeknek szükségük lenne ebédidőre, hiszen délután két óráig vélhetően nem bírják ki étkezés nélkül: „Beszélhet az a tanító, vagy tanár akár az angyalok nyelvén, eléje tárhatja a világ minden csodáját, az a kis gyomor túlharsogja a legékesebb, a legharsányabb szót is s mindennél jobban érdekli a gyermeket gyomrának csöndben hangzó panaszszava.” Stampay nem tartja egyértelműen pozitívnak a gyerekek energiáinak maximális kihasználását sem: úgy véli, túlhajtott, „túlfeszített” gyerekeket „termel” így a rendszer.

Iskolaotthonos osztályok?

Az 1960-as évek végén, a 30-as évek gyakorlatától jócskán eltérő „egyhuzamban való tanulás” általános gyakorlata idején indultak el újra a délutáni iskolalátogatást alapnak tekintő, úgynevezett iskolaotthonos osztályok. A Művelődésügyi Minisztérium kezdeményezésére az 1968/69-es tanévben nyert tért újra ez a rendszer, elszórtan, kísérleti formában: az első ilyen osztályokat Salgótarjánban és Balassagyarmaton szervezték meg. A tanulás ilyen típusú szervezését azzal indokolták, hogy „az egész napra kiterjedő egységes nevelési eljárásban több lehetőség nyílik a tanulás-tanítás és nevelés komplex szervezésére”. Vagyis egy más forrás szerint „Az iskolaotthonos módszernek az a lényege, hogy a gyerekek a tananyagon kívül a tanulás készségeit is az iskolában sajátítják el. Amikor hazamennek, már semmi dolguk a tanulással. Nem viszik haza (és nem felejtik otthon) felszerelésüket. Az iskolában – hiszen tornásznak, játszanak is – megtanítják őket a szabad idő ésszerű eltöltésére.” Mindez különösen olyan tanulók esetében 
volt fontos a leírtak szerint, akik számára ez otthon nem tűnt megvalósíthatónak. Az iskolaotthonos osztályok létrehozásának nem titkolt célja volt tehát a hátrányos helyzetű tanulók felzárkóztatása is. 

Az iskolaotthonos rendszer hatását természetesen nem érezte mindenki egyértelműen pozitívnak: a 30-as évek kérdésfelvetéséhez hasonlóan itt is felmerült ellenérvként, hogy a „munkaidő” túl hosszúra nyúlik a gyerekek számára, az iskola falai között pedig eleve reménytelennek tűnik az otthonihoz hasonló pihenés és az esetenként túl zajos társaktól való „elszeparálódás”. Ugyanakkor fontos problémaként merült fel az is, hogy az ilyen típusú képzés során a gyerekek kevesebb időt tölthetnek együtt szüleikkel és többet pedagógusaikkal: ez többletfeladatokat és többletfelelősséget jelenet a pedagógusnak és „redukálja” a családi kapcsolatokat – hiszen a szülők kevesebb tapasztalatot szerezhetnek gyermekeik tanulmányairól és egyéb napi teendőiről. „Ezért mind a szülőknek, mind a nevelőknek új tartalmú kapcsolatot kell kialakítani annak érdekében, hogy kölcsönösen tájékoztassák egymást a gyermek tanulmányi munkájáról, magatartásáról, az egyéni képességek fejlesztéséről, nem utolsósorban a pályairányítás alakításáról.” 

Egész napos iskola?

A 2011-es köznevelési törvény szerint az iskoláknak a délelőtti tanítási órák után kötelező jelleggel 16 óráig foglalkozásokat, 17 óráig adott esetben felügyeletet kell biztosítaniuk a diákok számára. (Ez alól a szülő felmentést kérhet.) Egy szakcikk megfogalmazása szerint „Egész napos iskoláról akkor beszélhetünk a jelenlegi jogszabályok szerint, ha a tanórák a délelőtti és a délutáni idősávban egyenletesen oszlanak el, vagyis a tanórák és a tanórán kívüli tevékenységek blokkokban, ritmikus rendszerben követik egymást. Az iskolai foglalkozások kiterjesztése 16 óráig és az egész napos iskola tehát nem azonos fogalom.” Utóbbiról Varga Attila, az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet igazgatója a következőképpen nyilatkozott: „Mind a nemzetközi, mind a hazai tapasztalatok szerint a délutáni idősáv foglalkozásai nagy mértékben hozzájárulhatnak a felzárkóztatás sikeréhez és az esélyegyenlőség megteremtéséhez.”

Az egész napos iskola kritikájaként jelent meg az az álláspont, mely szerint kevés önállóságot ad az érintett gyerekeknek és szüleiknek, családjaiknak a tanulásszervezéshez – az ellenzők nézetei szerint így igen nehéz megvalósítani a család és az iskola harmonikus együttműködését. Sokan értékelték problémaként, hogy ennek következtében a fiatalok kevéssé határozhatják meg szabadidejüket és annak körülményeit (elcsendesedés, esetleg rövid alvás stb.) is. Kritika érte az egész napos iskola bevezetését a megfelelő körülmények (tárgyi és személyi feltételek, szervezeti lehetőségek) hiánya miatt is – ami sokak álláspontja szerint a differenciálás és az egyéni igények háttérbe szorulását is maga után vonja.