Isten éltesse a nőket!

Ma virággal, bonbonnal, vagy egyéb figyelmes gesztussal kedveskedünk környezetünk hölgy tagjainak: szeretteinknek, családtagjainknak, iskolatársainknak és kollégáinknak, kifejezve a nők iránti megbecsülésünket a nemzetközi nőnap alkalmából. Szinte már a múlt homályába vész az ünnep eredete, amely egy monstre, humánus munkakörülményeket és tisztességes bért követelő tüntetéssel kezdődött.

alt


Nemzetiből nemzetközi

„Igaz, hogy a nők kötelessége az otthon és az anyaság köré koncentrálódik, de az otthon az egész országot kellene hogy jelentse, és nem szabad, hogy egy város vagy állam három-négy szobájára koncentrálódjon” – ezeket a szavakat intézte hallgatóságához Charlotte Perkins Gilman New York városában 1909. február 28-án. A hazánkban elsősorban A sárga tapéta című novellájáról ismert amerikai szociológus-feminista szavai félreérthetetlenül utaltak arra: téves elképzelés, hogy a nőknek csak és kizárólag a tűzhely mellett lenne a helye. Különleges nap volt ez az Egyesült Államokban, mivel az Amerikai Szocialista Párt felhívására országszerte utcára vonultak a nők, hogy megemlékezzenek a New York-i textildolgozók egy évvel ezelőtti sztrájkjáról, amely során tízezrek tüntettek a rövidebb munkaidőért, a szavazati jog megadásáért és magasabb bérért. 

Sokáig tartotta magát az eredetileg a francia L'Humanité című lap által terjesztett, de már a hetvenes években megcáfolt vélekedés, miszerint a nemzetközi nőnap egy 1857-es tüntetésből nőtte ki magát. Ez év március 8-án, szintén az amerikai metropolisz utcáin textilipari nődolgozók demonstráltak, ami szépen lassan beépült az ünnep folklórjába. Ezzel csak egy probléma akadt: a korabeli amerikai lapokban egyetlen árva utalás nincs az eseményre, sőt a nemzetközi nőnapot létrehozó nemzetközi nőmozgalom pionírjai sem emlékeztek meg róla később. A magyarázat feltehetően az, hogy a hidegháború idején így akarták elszakítani az ünnep szocialista-kommunista gyökerét. 

A nemzetközi nőnap megtartásáról szóló döntésnek azért voltak előzményei a női emancipáció előtérbe kerülésével. Végül a szocialista Luise Zietz, majd a szociáldemokrata női mozgalom németországi megalapítója, Clara Zetkin vetette fel 1910 augusztusában a munkásnők nemzetközi konferenciáján (ICWW) Koppenhágában, hogy nemzetközi nőnapot kellene tartani a nők választójogának kivívása érdekében. A konferencia 17 országból származó 100 női résztvevője egyhangúlag támogatta a határozatot, s egyben azt a törekvést, hogy biztosítsanak egyenlő jogokat és szavazati jogot a nőknek.

Fontos megemlíteni, hogy ekkor még nem született döntés a nőnap pontos dátumáról. Az első nemzetközi nőnapot ezért a következő évben március 19-én rendezték meg Ausztriában, Dániában, Németországban és Svájcban (az Egyesült Államokban ugyanúgy február utolsó vasárnapjára hirdették meg a megemlékezést, mint két évvel korábban). Ekkor összesen 1 millióan – nők és férfiak egyaránt –  vonultak utcára, csak az Osztrák–Magyar Monarchiában 300 demonstrációt hirdettek meg a birodalom egész területén. A résztvevők azt követelték, hogy a nők is viselhessenek közhivatalt, kapjanak szavazati jogot, továbbá tiltakoztak a nemi alapú diszkrimináció ellen.

Kenyeret és békét!

Az első, március 8-án tartott nőnapi megemlékezés 1914-ben volt – de valószínűleg csak azért, mert vasárnapra esett. Az első világháború idején zajló háborúellenes tüntetések aztán Európa-szerte összekapcsolódtak a nők iránti szolidaritás megnyilvánulásaival. 1917. március 8-án (a juliánus naptár szerint február 23-án) Alekszandra Mihajlovna Kollontaj vezetésével textilipari nődolgozók lepték el Szentpétervár utcáit, „kenyeret és békét” követelve, azaz az élelmiszerhiány orvoslását, az első világháború befejezését és a cárizmus végét. Lényegében a szentpétervári események jelentették az orosz forradalom nyitányát: négy nappal később megegyeztek az ideiglenes kormány létrehozásáról, II. Miklós cár pedig március 16-án lemondott a trónról.

Miután az ideiglenes polgári kormány szavazati jogot biztosított az orosz nőknek, végérvényesen eldőlt, hogy a nemzetközi nőnap dátuma ezentúl március 8-a lesz (érdekesség, hogy a franciaországi és az olaszországi nők csak a második világháború végétől, a svájciak 1971-től, míg a liechtensteiniek csupán 1984-től szavazhattak). A Szovjetunióban Lenin fellépése nyomán lett a nőnapból ünnep 1922-ben, amelyet 1965. március 8-án egy tollvonással munkaszüneti nappá nyilvánított a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa. A nemzetközi nőnapot a hetvenes évek közepéig többnyire a szovjet érdekszférába tartozó országok ismerték el hivatalos ünneppé, köztünk hazánk: a Rákosi-korszakban először – szovjet mintára – 1948. március 8-án tartották meg a nőnapot. A Kínai Népköztársaságban erre egy évvel később került sor; az ázsiai országban nagy hagyománya van a napnak, a nők félnapos szabadságot kapnak ez alkalomból (bár ezt sok munkaadó nem követi), de Nepálban és Madagaszkáron sem kell dolgozniuk a szebbik nem tagjainak.

Az ENSZ 1975-ben ünnepelte meg először a nemzetközi nőnapot, majd két évvel később a Közgyűlés határozatában a Nőjogi és Nemzetközi Béke napjának nyilvánította az ünnepet, amelyet ma a világ több mint száz országában tartanak meg egységesen március 8-án (az Egyesült Államokban annyiban más a helyzet, hogy ott március hó a Női történelem hónapja). A munkásmozgalmi hangulat jóllehet mára már a múlté, az évszázados, eredeti törekvés itt-ott tetten érhető a női kizsákmányolás, a prostitúció, a nemek közötti bérszakadék vagy a nőket ért családon belüli erőszak elleni tiltakozás formájában. Jól demonstrálta ezt a tavalyi év is, amikor az Egyesült Államokban és világszerte milliók vonultak utcára, hogy tiltakozzanak az akkor épp csak hivatalba lépő Donald Trump amerikai elnök nőket érintő lealacsonyító megnyilvánulásai és a nőkkel szembeni durva bánásmódja ellen. Idén is tízezreket várnak a megemlékezésekre, hogy Trump ellen tüntessenek és hogy bátorítsák a nőket az idei választásokon való részvételre.