Jó – java, só – sava-borsa

A jószág szavunkban lévő -szág képzőről már tudjuk, honnan is való. De azt még nem, hogy az alapszó, a jó honnan jött, és köze van-e a jónak a javakhoz, a sónak a savakhoz. S hogy miért van a címben ez a kettétört eposzi hexameter és ősmagyar kiszámolós ritmus? Mindjárt kiderül.

alt


Hangárnyi hangűr

A régi magyarban létezett egy olyan hang, de legalábbis ahhoz nagyon hasonló, mint amellyel az angolul tanuló mostani magyarok ma is mindig megküzdenek. Ez a „w”, pl. ebben: window. Nem v, nem b, nem is u, pláne nem öu, hanem valahol közöttük. Próbáld ki: figyeld meg a hamvas szó ejtésekor a v-t úgy, hogy az emmet m-nek ejted! 

Ez a beszédhang egy valaha ajakkal képzett zöngés réshang volt a magán- és mássalhangzók között félúton, már ha megmaradunk ennél a hasításnál. Ez a hang – esetünkben – hiátustöltő. Hiátus, hiány vagy hangűr két, szótagképző magánhangzó között adódik, ilyen ejtéskönnyítő hangunk a ma is ismert-használt j-szerű hang akkor, ha baj van (pl. a tea ejtésben teja). A Jamaika a jamaikaiaké nyelvtörő pedig böcsületes magyarsággal így hangzik: jamajika a jamajikajijaké. A vokális, zengve hangzós magyar így könnyít magán.

Javból jó vagy sóból sav?

Nos, ez a huncut „w”-szerű hang kibabrált velünk, mert a nyelvünk, pontosabban a beszédhangrendszerünk változása során legtöbbször v-vé nyugodott. Akkor volt ez így, amikor egy toldalék azt bezárta, nem hagyta eltűnni, lesz, ami lesz (pl. ja„w”ak > javak). Így v-sült, őrződött meg az ősi hang lenyomata nekünk. 

Amikor viszont a toldalékolatlan szó végén árválkodott ez a hang, szemérmesen kettőshangzóvá vált: au, ou stb. A magyar nyelv ősiségét szent módon őrző nyelvjárások ezt a mai napig tudják, vigyázzák, például: ja„w”, jau vagy jou és sa„w”, sau vagy sou. A párságból már csak egy következő lépés volt az eggyé olvadás, és így a kettőshangzóból hosszú magánhangzó lett a köznyelvben, elrejtve a nászt a sóvárgó tekintetek elől: jó, só. 

Ez az oka annak, hogy ló – lovak, lovag, szó – szavak, tó – tavak, hó – havas, havazik stb. tőváltozatok vannak a „kivételek nyelvében”, a magyarban. A kettő (a fél) mindig az egy felé törekszik, és az egybe tart. És ezért tanítjuk a kicsiknek is, hogy a szavak végén az ó, ő mindig hosszú (a no és a nono indulatszók, ne keverjük ide).

Savanyú-e a só?

De most jön a lényeg, ha eddig kibírtatok: mindkét, a címben említett ősi magyar szó családja hatalmas, idővel persze jó, só alakban rögzülve, és … a jelentésbokraik lenyűgözőek! 

Kezdjük az élet sójával, sava-borsával, hm, a sóval. A sava-borsa párosításban az egyszerű ételek ízesítői lapulnak, és itt a sava, mint gyógyító fűszerszám, egyértelműen sós jelentésköpenyt hord. A sav ugyan maró hatású vegyület, és a kémikusok joggal használják további értelmében, de étket, konyha- vagy tengeri sós ízt ritkán asszociál magában. Nyelvileg viszont? Egy tőről fakad a sóval eredetileg. 

A savanyú szavunk, ha nem is nyelvkóstolásilag, de ugyanúgy innen ered. Ez a sóska, azaz savanyúcska, a savanya. 

Rafinált ez a magyar… A sós és a savanyú is marja ám a nyelvet, édeseim, kár keseredni ezen.

A gyógyító jó

A jó szavunk talán még pompásabb nekem. A szótári tőként nem élő „jav” számtalan ősi bölcsességet üzen. A valódi jós nem jövőbe látó és csoda elixírt áruló kókler sarlatán, pusztán a jót látó és ingyen [!] közlő beavatott, táltos, sámán, igric, ősi énekmondó a régiek szerint. A javas ember/asszony jobbít, azaz gyógyít sok ezer éve (ő a „jó” boszorkány, nem csak nőneműt kell ideértenünk). Bizony-bizony, a „gyógy” is a djó-féle régi hangzásból ered, így már értitek. 

A szavak ereje

A gyógyszer nem más, mint jó szer. Amikor jobbulást kívánunk a betegnek, akkor, ha nem is tudjuk a szó belső igazát, mert udvariassággá ürült-merevült: magát a gyógyulást áldjuk meg vele. Nemcsak jobbulni, jobban lenni kell, hanem meggyógyulni, ha belegondoltok. És amikor javulást, jobbulást, gyógyulást kívánunk a maródinak, ugyanazt akarjuk neki eredetileg. Hát nem nagyszerű? Ez a szavak ereje.

Jogászok és javasasszonyok, figyeljetek! Jó az, aki jóra gondol.