Kamu volt a stanfordi kísérlet?

Komoly vádakkal szembesült a világ talán legismertebb pszichológiai kísérletének vezetője, Philip Zimbardo, aki a jelek szerint manipulálta a stanfordi börtönkísérletet. Az eredmény meghamisításának bizonyítékait hangfelvételek támasztják alá, Zimbardo hosszú közleményben magyarázkodik.

alt


Mindenkiből lehet gonosz

1971. augusztus 16. Douglas Korpi, a Berkeley vékony, alacsony növésű, bozontos hajú 21 éves hallgatója a Stanford Egyetem alagsorában kuksol. Egyenruháján a 8612-es szám látható, idegesen rúgja az ajtót, miközben éktelen kiabálásba kezd. „Jézusom, elegem van. Ki akarok innen menni! Minden el van cseszve itt. Nem bírok ki még egy éjszakát!”.

Korpi látványos összeomlása meghatározó pillanata volt a világ talán legismertebb szociálpszichológiai kísérletének, amely a stanfordi börtönkísérlet néven vált híressé. A kísérlet a Stanford Egyetemen zajlott, amelynek alagsorában az egyetem fiatal pszichológiaprofesszora, a hazánkban ma is nagy népszerűségnek örvendő Philip Zimbardo és társai börtönt rendeztek be, hogy megvizsgálják az emberek viselkedését. A kísérlet a popkultúra része lett, számos dokumentumfilm, film készült róla, de még a Veronica Mars amerikai televíziós sorozat harmadik évadában is megidézték. 

A kutatást az amerikai haditengerészet finanszírozta, hogy magyarázatot találjon a haditengerészet és a tengerészgyalogság börtöneiben tapasztalható összetűzésekre a foglyok és az őrök között. A börtönszimulációhoz egy újsághirdetésben toboroztak 24 férfi egyetemi hallgatót, majd véletlenszerűen „raboknak” és „börtönőrnek” osztották be őket. A 8 óránként, váltott műszakban dolgozó őröknek a kísérlet kezdete előtt azt mondták, hogy nekik kell felelniük a rendért, de nem alkalmazhatnak fizikai erőszakot, csak pszichológiai nyomásgyakorlást. A foglyokat végigvitték a bűnügyi nyilvántartásba vétel minden egyes lépésén – otthonukban letartóztatták, majd fegyveres rablás miatt „vád alá helyezték” őket, amiben a kísérletben „börtönigazgatóként” szerepet vállaló Zimbardo a helyi Palo Altó-i rendőrség szakszerű segítségét vette igénybe.

Eredetileg két hétre tervezték, ám miután Zimbardo barátnője, Christina Maslach meglátta, hogy milyen állapotok uralkodnak a Stanford County Jailnek elkeresztelt „börtönben”, meggyőzte őt a kísérlet befejezéséről, amelynek így idejekorán – mindössze hat nap után – vége szakadt. Az őrök ugyanis teljesen beleélték magukat a szerepükbe, kegyetlenül viselkedtek a foglyokkal, a helyzet eldurvult, és már a kísérlet második napján fellázadtak a rabok. Zimbardo később azt mondta, hogy több mint ötven ember láthatta külső szemlélőként a kísérletet, de egyedül a későbbi felesége emelte fel a hangját ellene, megkérdőjelezve annak moralitását.

A kísérlet látszólag azt mutatta meg, hogy a résztvevők hamar átveszik a rájuk osztott szerepeket, és az adott szituáció az, ami meghatározza viselkedésüket, nem pedig a személyiségi adottságok. Ennél mélyebb, egyben aggasztó következménye volt, hogy mindenkiben benne rejlik a szadista hajlam, s ha a körülmények úgy alakulnak, akkor az a felszínre is kerül – ezzel szokás magyarázni az olyan emberi rémtetteket, mint amilyen a My Lai-i mészárlás, az örmény népirtás vagy a holokauszt. 

A vádak

Ennek volt a szimbóluma az egyetemista híres összeomlása is. Csakhogy Korpi nemrég bevallotta: mindezt megjátszotta. Többek között ezt állítja a több egykori résztvevővel is interjút készítő tényfeltáró újságíró, Ben Blum, aki a Medium nevű pszichológiai szaklapban közölt terjedelmes cikkében szedte ízekre a Zimbardo-féle kísérletet. Mint írja, az őrök nem maguktól váltak szadistává, hanem utasították őket, s ezt több dokumentum, illetve hangfelvételek támasztják alá. Az egyik előkerült hangfelvétel tanúsága szerint a börtönőrök közé beosztott David Jaffe például arra kéri az őröket, hogy bánjanak sokkal agresszívabban a foglyokkal a kísérlet sikere érdekében.

„Aki klinikai orvos, az tudja, hogy megjátszottam az esetet (…) Nem vagyok jó színész. Amúgy azt hiszem, elég jól csináltam, de inkább hisztérikus voltam, mint elmebeteg” – nyilatkozta a ma törvényszéki pszichológusként dolgozó Korpi még tavaly nyáron Blumnak, azt állítva, hogy Zimbardo vette rá a híres összeomlás eljátszására. Ő egyébként azt mondta, hogy azért vállalta el a kísérletet, mert azt hitte, hogy lesz ideje tanulni a vizsgájára a „börtönben” ezen idő alatt, és saját bevallása szerint még a lázadást is élvezte, ám amikor a könyveit szerette volna megkapni, az őrök elutasították a kérését. 

Blum cikkében idézi Thibault Le Texier Egy hazugság története (Histoire d'un mensonge) című, idén áprilisban megjelent könyvét, amelyben a francia akadémikus-filmrendező azt állítja, hogy a kísérlet valójában nem is nevezhető kísérletnek, s nincs valódi eredménye. Művében egy újonnan előkerült hangfelvétel leiratát is közli, amely Zimbardo és az egyik fogoly között zajlott; ebből az derül ki, hogy a professzor elutasította azoknak a kérését, akik ki akartak szállni a kísérletből.

Maga Zimbardo így vallott az amerikai kongresszusnak írt jelentésében még 1971-ben: „Hat nap elteltével véget kellett vetnünk a játékbörtönnek, mert amit láttunk, iszonyatos volt. Többé már nem volt nyilvánvaló sem számunkra, sem a legtöbb kísérleti személy számára, hogy hol végződnek ők és hol kezdődnek szerepeik. A többség valóban »rabbá« vagy »börtönőrré« vált, és többé nem voltak képesek tisztán különbséget tenni a szerepjátszás és saját személyük között. (…) El kellett borzadnunk, amint láttuk, hogy egyes fiúk (»őrök«) úgy kezelnek másokat, mintha hitvány állatok lennének, örömüket lelik a kegyetlenségben, miközben mások (»foglyok«) szolgálatkész, engedelmes, dehumanizált gépekké váltak, akiket csak a menekülés, a saját egyéni túlélésük, valamint az őrök ellen halmozódó gyűlöletük foglalkoztatott.”

Etikátlansága és tudománytalansága miatt már az elejétől kezdve megfogalmazódtak szakmai kritikák a kísérlettel szemben. Az egyik gyakori vád a foglyokkal való durva bánásmód. Maga Zimbardo is elismeri jelentésében, hogy az őrök harmadánál tapasztaltak „valódi szadista tendenciákat”; sok fogoly traumatizált lett és közülük öt önkéntest még az elején ki kellett a kísérletből vonni. Sokan felrótták Zimbardónak, hogy nem tudott neutrális megfigyelő maradni, hiszen maga is részt vett a börtön irányításában, a kísérlet konklúziója pedig így jórészt szubjektív és anekdotikus volt, később ezért sem tudták mások pontosan megismételni. 

A kísérletben konzultánsként szereplő, a valóságban 17 éven át raboskodó Carlo Prescott 2005-ben  A Stanfordi börtönkísérlet hazugsága címmel cikket írt a The Stanford Daily-re, amelyben nekiment Zimbardóéknak, mondván, a börtönőrök olyan módszerekhez  folyamodtak, amelyeket ő a San Quentin-i börtönben élt át, s ezeket aztán megmutattak nekik, tehát szó sincs arról, hogy az elborult elméjű önkéntesek találták volna ki. Erich Fromm pszichológus pedig azt állítja, hogy az egyéni személyiségjegyek igenis befolyásolják viselkedésünket, ami ellentmond a börtönszimuláció végső következtetésének.

Peter Gray pszichológus is kemény bírálatokat fogalmazott meg, amikor arról írt, hogy a pszichológiai kísérletek résztvevői valószínűleg azt teszik, amiről azt gondolják, hogy a kutatók elvárják tőlük, és ez különösen igaz a stanfordi börtönkísérlet esetében – ő egyébként éppen emiatt, a kutatás eredményét torzító követelményjellemzők és a tudományos szigor hiánya miatt hagyta ki egyetemi tankönyvéből (Psychology) a kísérletet. Továbbá az is probléma volt, hogy Zimbardóék nem reprezentatív, mindössze 24 fős mintán végezték a kísérletet, amiből nem lehetett volna messzemenő következtetéseket levonni.
Alex Haslam és Steve Reicher pszichológusok 2002-ben a BBC segítségével maguk is elkészítették börtöntanulmányukat (BBC Prison Study), ami részben a Zimbardo-féle kísérlet megismétlése volt, majd ebből egy dokumentumsorozat is készült The Experiment néven. Itt a rabok bizonyultak erősebbnek, a tanulmányról pedig számos, a stanfordi kísérlet eredményeit megkérdőjelező publikáció jelent meg olyan vezető folyóiratokban, mint a British Journal of Social Psychology, a Journal of Applied Psychology, a Social Psychology Quarterly és a Personality and Social Psychology Review. 

Blum kritikáira válaszul végül Zimbardo egy 19 oldalas angol nyelvű közleményt küldött a Mindset Pszichológiának, s ebben tételesen cáfolja a tényfeltáró újságíró cikkét a kísérlet hitelességének megkérdőjelezéséről. Ebben többek között kitér a talán legsúlyosabb állításra, az irányítottság vádjára, azaz hogy az őrök utasításra voltak kegyetlenek, és nem a szerepükből adódóan. Azt elismeri, hogy instrukciót adott arra, hogy tartsák fenn a rendet, és hogy éljék bele magukat abba a szerepbe, de a továbbiakban nem írták körül, hogyan legyen valaki hatékony börtönőr. (a Mindset összefoglalója ezen a linken érhető el, az angol nyelvű közlemény pedig itt olvasható)