Kányádi-anekdoták

Ma van Kányádi Sándor születésnapja. Néhány emlékszilánkkal, anekdotával ünnepeljük. Ezek a történetek azonban kivétel nélkül mélyebb mondanivalót is rejtenek egy-egy jó történetnél, szellemes szófordulatnál.

alt
Fotó: Thaler Tamás


Mi a vers?

Egy hajdani író-olvasó találkozón történt, hogy egy kisdiák – vélhetően tanára sugallatára – megkérdezte a témában illetékes költőt arról, hogy mi a vers. Kányádi – saját bevallása szerint némiképp megijedve – a következőképpen reagált:

„– Hát te mondd meg, szerinted: mi a vers?

– A vers az – kapaszkodott tekintetembe bátorításért –, amit mondani kell.

Derültség tarajlott végig a termen. Csak mi ketten álltunk megilletődve.

Ő egy kicsit a bumerángtól szabadulás könnyebbségével, s hálásan is ugyanakkor, amiért nem nevettem ki.

Én meg annak a súlya alatt, hogy ez a kisfiú kimondta, amit én régóta sejdítek, hiszek s el-elmondok, ha nem is ilyen egyszerűen.

A vers az, amit mondani kell.

Mintha valami távoli, az idők kezdetétől hirtelen ideért fuvallat legyintett volna meg.

Mintha Homérosz riadt volna föl bóbiskolásából, s nyitotta volna rám fénnyel teli világtalan szemét.

Mintha a Gutenberg óta könyvbe száműzött versek, poémák egyszerre mind hazaszabadultak, pódiumra, képernyőre álltak volna, hangszalagon masírozva vagy hanglemezek körmeneteiben énekeltek volna.

Mintha Petőfi Sándor ült volna be közénk.”

Az anekdotikus, jól idézhető történetet gyakran és szívesen felidézte a költő (egyik kötetének előszavában is). Az ismeretlen iskolásfiú mondata pedig időközben számos versmondó verseny mottója és vezérgondolata lett.

A könyvekbe száműzött dallamok

A Kaláka együttes – ha lehet így fogalmazni – évtizedek óta szoros „együttműködésben” dolgozik Kányádival. A zenészek az első erdélyi turnéjuk, azaz 1981 óta foglalkoznak a költő verseinek megzenésítésével és természetesen előadásával is. Általuk vált tehát közismertté és széles körben énekelhetővé a Faragott versike (közismertebb címén Fakatona), a Három székláb, Az elveszett követ – sőt, a felnőttekhez (inkább) szóló Valaki jár a fák hegyén vagy a Dél keresztje alatt, vagy akár a Kuplé a vörös villamosról is. Az együttes külön válogatást is szentelt annak a ténynek, hogy a költő gyerekek és felnőttek számára egyaránt írt maradandó értékű verseket. Nem véletlen tehát, hogy a Kalákához (és kiemelten Gryllus Dániel munkásságához) ugyancsak szorosan köthető Hangzó Helikon sorozat „nyitánya” volt egy Kányádi-összeállítás. A költő gyakran vett részt a verseihez kapcsolódó koncerteken – verset mond, mesél. Közülük legemlékezetesebbnek a költő 80. születésnapjának nagygalambfalvi megünneplését tartják. Nem csoda hát, ha a költő is szíves szavakkal szólt a zenészekről. Például ezekkel:  „A Kaláka együttes elegáns, más muzsikusokkal össze nem téveszthető zenei tálcán nyújtja a verset a hallgatóknak. Nem ráerőszakolják a maguk szerzeményeit, hanem kimuzsikálják a Gutenberg óta könyvekbe száműzött, „szív-némaságra” született s ítélt versekből a maguk olvasata szerinti „eredeti dallamot”.

Egy pad

Egyik legismertebb – és a budapestiek számára naponta olvasható Kányádi-vers a Hiúság című. („Tagoló vers Sándor fiamnak 20. születésnapjára”). Szövege a következő:

lelkemre
többre
nem
vágyom
lenne
bár
egy
padom
lenn
az
Arany János
nevét
viselő
metróállomáson

A verset ugyan 1983-ban írta Kányádi – a költemény története azonban még nem ért véget ekkor. 2002-ben egy verskedvelő levélben azt javasolta a BKV igazgatóságának, hogy valóban állítsák fel a nevezett padot Kányádinak a vágyott helyen. Az ülőalkalmatosságot a versen kívül a következő jegyzés is ékíti: „Ez itt Kányádi Sándor padja, aki fáradt megpihenhet rajta.”

Arany János kalapja

Vajon hányan lehetünk, akik-egy-egy múzeumi látogatás nyomán elábrándozunk: milyen is lehet kézbe fogni egy-egy szép, régi tárgyat, felpróbálni egy-két ruhadarabot. Nem volt ezzel másképp Kányádi sem, aki a nagyszalontai múzeumban Arany János kalapja láttán érzett így. És – a vers szerint legalábbis – cselekedett: 

„S ott a fogas, s a fogason a kalapja!
Molyrágta és por porosul karimáján.
Ekkor biztatni kezdett az ördög:
Mi lenne, ha fölpróbálnám?

Föl kellene próbálni… föl!
„Tárgyakhoz nyúlni!”, de hátha…
Én istenem, de jó lenne,
ha ez a kalap találna.

Fölpróbáltam. Nyakamig ért.
Nagy volt, szörnyen nagy és örök.
Néztem, néztem, s még tán el is mosolyodtam:
No de sebaj, belenövök.”