A ketrecbe zárt fiú: Minden felnőtt kötelező olvasmánya

Érzelmileg megterhelő arra gondolni, hogy mennyi bántalmazott vagy elhanyagolt fiatal vesz minket körül a mindennapjaink során. Bruce D. Perry és Maia Szalavitz könyve(1) bár megrázó, mégis kihagyhatatlan olvasmánya a gyermekekkel foglalkozó szakembereknek. A gyermekpszichiáter tapasztalatai a tudás mellett reményt is adnak, ami munkánk egyik legfontosabb eszköze.

alt


KSH adatok szerint(2) 2015-ben a gyermekjóléti szolgálatok, akikhez elsősorban befutnak a gyermekvédelmi jelzőrendszer jelzései, 11 ezer gyermekbántalmazást és 45 ezer elhanyagolást regisztráltak. Ez a szám azonban csak az észlelt, jelzett, regisztrációba vett eseteket mutatja meg, rengeteg felderítetlen történet lappang az egyébként is súlyos eredmények mögött. Ebből fakadóan a pedagógusi pálya során szinte elkerülhetetlen, hogy valaki ne találkozzon traumát elszenvedett, bántott, magára hagyott gyerekkel. 

A ketrecbe zárt fiú című könyv 11 történetet dolgoz fel, mindegyiket az fűzi össze, hogy főhőseikkel megrendítő események történtek, és az, ahogy a szerző a neuroszekvenciális terápia elméletével közelíti meg és értelmezi azokat. Gyermekpszichiáterként az esetek fő fókuszába azt helyezi, hogy az agy mely fejlődési stádiumában kapott túlságosan intenzív, vagy túl szegényes ingerlést. Ezáltal érthetővé válik, hogy mi áll a fiatalok viselkedésének hátterében. 

A könyv erőssége, hogy könnyedén és érthetően ír a súlyos helyzetekről is. Nem áraszt el neuropszichológiai szakkifejezésekkel, éppen annyit ad át az olvasó számára, ami szükséges a megértéshez. Empátiával közelíti meg a gyerekeket, mégsem válik érzelemvezéreltté, hiszen szakemberként nem azzal segít, ha sajnálkozik azon, hogy milyen tragédiáknak vannak kitéve páciensei, hanem azzal, ha a gyógyulásra koncentrál. 

Ajánlás: amit pedagógusként fontos szem előtt tartani

Bár pedagógusként nem szükséges komplex neuroszekvenciális terápiát végeznünk diákjainkon, Perry gondolatai mégis adnak olyan szempontokat, amiket figyelembe véve építhetjük a tanulókhoz fűződő kapcsolatainkat. 

A szerző páciensei viselkedésére tünetként tekint, ami valamilyen hiányállapot vagy trauma következménye, nem a gyerek állandó jellemzője. Nem ment fel a tettekhez fűződő felelősség alól, például Leon esetében, mégis érti, hogy mi miért történik. Ez létre hozza a fejlődésfókuszú nézőpontot, tehát a fiatal nehézségeit úgy értelmezni, hogy azokat bizonyos hiányok mozgatják, s ezek megváltoztathatók, pótolhatók a segítség által. 

Segítséget pedig az elfogadó, stabil kapcsolat jelent, amiben rendszeres és ismétlődő pozitív ingerek érik a gyereket. Az elismerés és a dicséret beépüléséhez idő kell, lehet, hogy egy-kettő még célt fog veszteni, ha viszont kitartóan és kiszámíthatóan közvetítjük felé, apránként felépít a fiatalban egy önmagáról alkotott, szerethető képet. 

A páciensek életében nem csak a nagy tudású gyermekpszichiáter hoz létre nagy változásokat. A könyv méltatja P. Mamát, aki nevelőszülőként fogadott be traumatizált gyerekeket. Nem szakember, mégis ösztönösen megérzi, hogy mire van szüksége neveltjeinek. Az ő szeretete és türelme közel annyit ad számukra, mint az orvosok speciális programjai. 

Jóleső ezeket a történeteket olvasni, mert mindamellett, hogy segítik a megértést, reményt adnak arra, hogy a legnehezebb élethelyzetekből is van előrelépés. Nem minden eset végződik teljes gyógyulással, s ettől válik reálissá és elgondolkodtatóvá A ketrecbe zárt fiú. 

1 Bruce D. Perry, Maia Szalawitz (2015) A ketrecbe zárt fiú Park Könyvkiadó, Budapest
2 Pintér Ádám, Tóth Judit Nikoletta (2017) A bántalmazott gyermekek – Gyermekjogok és gyermekbántalmazás Statisztikai Szemle, 95. évfolyam 8–9. szám, 847-872.

(A szerző tanácsadó szakpszichológus)