Kis éji iktelen nosztalgia

Ma nosztalgiázni volt kedvem, csendes, gyermekszó nélküli nyári estén, fotelforradalmár szekértáborokat is félretolva. A nyelvünk rég elfeledett dolgai, sápadt dagerrotipjai között turkáltam. Azok között, amelyek ma is jelelnek, ha nem is 3D-ben. Lesz itt, kérem, nyelvi evolúció, toldalékragasztás és -ragaszkodás is, tartsatok velem.

A képen egy farakás látható.

EMBEREK FA TÖRIK

Ezzel a guglis vagy kínai népi-gépi fordításként hangzó példával éltek jó emlékű professzoraim vagy harminc éve, mikor az akkor már haldokló ikes ragozás eredetébe nyújtottak bepillantást diákjaiknak, így nekem is, és lássatok csodát, a wikin is ez a példa maradt fent erre. 

Én viszont azért is ezt hozom fel, dafke, mert ma, mint írtam fentebb: nosztalgiázom. Vagy nosztalgiázok? Így, a nyelv és a zene Mozartját is fülfájdítóan bántó -k-val egy ikes ige végén, ahol az alanyi ragozás ragja mit sem keresett ezer évig? Ahol csak dínom-dánom, eszem-iszom és semmi más, mint -m lehetne? Az írás végére talán ez is kiderül.

EMBEREK! FA TÖRIK!

Dehogy törik az… Csak ha törik azt! Hát valahogy így került az -ik, ez az eredetileg többes értelmű toldalék az ikes igék (eszik, iszik, alszik, dolgozik, távozik, játszik stb.) végére hajdan, ahol semmi keresnivalója nincs egyébként mára már a magyarban, csak a hagyomány őrizte meg. 

Elkopott az eredeti, „ikes” értelme ezeknek az igéknek az idők során, ahogy a teljes ikes ragozási sor is felbomlóban van már, az alanyi és a tárgyas ragozás két szekértáborába becsatlakozva. Ki beszélne ma így, hm: „Egyék még egy falatot, kend, lakjék jól, váljék egészségére!” Vagy így: „Ivék én egy jó kupa bort a szomjamra, majd sebtében távozék.”

NE BÁNTSD A MAGYART!

Hogy miért többes eredetileg az -ik? Mert valaha passzív értelmű volt ez az igei személyrag – vagyis az esemény szereplője nem cselekszik, ahonnan az -ik toldalék, mint láttuk a fenti címben, egyébként kialakult. Azaz nem ő „tör”, mert a fa nem tör semmit sem itt (csak például az ember, a szél stb. töri le őt), hanem az esemény maga az, amely vele történik meg (őt „törik”, ezáltal ő „törik”, „töretik”, mármint a fa, ha ki nem vágták közben). 

Ahogy Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér mondta híres röpiratában, Az török áfium [’ópium, mákony’] ellen való orvosság címűben: „Fegyver, fegyver, fegyver kévántatik és jó vitézi resolutió [’elhivatottság’]!” No mert a kíván ige mögé ragasztott -tatik / -tetik mindenki számára, mindenki által egyaránt betartatik (innen, a mindenki miatt jelel az -ik mögött az eredeti többes értelem), ha szenved tőle, ha nemesül, ha megboldogul általa, akkor is.

HA ŐK TÖRIK, HÁT AZ TÖRIK

Ez mindaddig rendben is van, ameddig a mondat két nagy egységből áll csupán. De mi zajlik le, amikor a mondat szerkezete három fő részből áll, azaz három jól elkülöníthető elemet igényel, mint a többi nyelvben is? I love you. You love me. Ich liebe dich, etc. Lássuk hát.

1. „Törik.” 2. „Emberek törik.” 3. „Fa törik.” Itt érhető tetten a régi magyarok dilemmája. „Emberek törik fa; fa törik emberek.” Hogy is van ez? Hát ez bizony nem egyértelmű, valamit tenni kellett.

Ez a fenti, kétértelművé váló grammatikai fejlődés, ez a buksivakaró nyelvtani és címkézési hiány – mert valahogy mégiscsak jelezni kellett ómagyar szépkorunkban nyelvtanilag az esemény mellett azt, miszerint: „Ki, kik vagy mi, mik a szereplő(i)?”, illetve „Kivel, kikkel vagy mivel, mikkel történik meg mindez?” – a nyelvi ősiség legelején még nem jelentett problémát. 

NOSZTALGIA A NOMENVERBUMOKÉRT

Az idő tájt esett, eshetett meg mindaz, amit most mesélek, amikor még nem vált ketté (vagy éppen csak) az ige és a névszó egymástól, mert nem volt értelme válni. Mert bizony egy tőről fakadtak, egyet akartak, egyet jelentettek ezek a sűrű, tömény szavak. Még összeölelkezniük sem kellett. Nem volt szükség a használatbéli megkülönböztetésre sem, a szülők, anya és apa egyek voltak felsíró és kacagó gyermekeikben, ha ez ma már kevésbé is érthető a leíró grammatikusoknak.

Igen, bizony, jól sejtitek, a mai mondatszókhoz hasonló nyelvi alakulatok, vagyis a mondatértékű szavak, az egytagú állítások, az önmagukban is egy és kerek kinyilatkoztatások, mondhatnám: szentenciák egyeduralma és szent békéje idején járunk az időben, kimondom, ha már nosztalgiázunk. 

Akkor, amikor még nem az újkori, felszínt piszkáló grammatika, hanem csak a rávonatkoztatás, az értelem, a mögéértés, a csupán sejtetett-sugallt üzenet jelölte a legfontosabb valami, az esemény kevésbé fontos résztvevőit, az én-te-ő, mi-ti-ők-et, mai szóhasználattal: az első, a második vagy a harmadik nyelvtani személyt, amiért a magyar egyébként ennyire költői tudott maradni a mai napig. Lássunk erre néhány példát.

1. „Jaj!” (Nekem… Vagyis ÉN vagyok bajban, ÉN szisszentem fel, a mondatszó az első személyre vonatkozik.)

2. „Nono! Pszt! Gyi!” (Feléd irányul, Tenéked, a mondatszó a második személyre utal.)

3. „Reccs! Puff! Durr!” (Hát persze hogy Őróla, arról van szó, ez a nyelvtani harmadik személy.) 

Én jaj. Te pszt, nono. Ő reccs, puff, durr. Ennyi. 

Ezek az ősmorfémák már csírájukban magukban rejtik nemcsak a személyre vonatkoztatást, hanem a későbbi nyelvi szabályszerűségek kialakulását, a toldalékolást, a grammatikai változásokat, a pontosításokat, egyértelműsítéseket és megerősítéseket is, azt a nyelvet, amit ma használunk közmegegyezés szerint. A mai magyarnak viszont természetszerűleg van szüksége a számra, személyre, különben a mondanivaló sérülhet, és a kommunikáció sikertelen lesz.

TÁRGY TÁRGYRAG NÉLKÜL

Ekkortájt még a mondat tárgyát kifejező szónak, az ilyen szószerkezetnek (annak, akivel vagy amellyel az esemény megesik) sem volt szüksége toldalékra (elég volt a fa, nem kellett a „fát” alak), mert a kéttagú állítás világos, sőt, sok is volt, ha az a beszédhelyzetből kiderült. Az ősi birtokos mai ragasztása ebben a mai napig megmaradt, nosztalgiaként, -t nélkül is kellő határozottsággal és értelmesen: „Kedvelem a barátom_.” „Meglepted a férjed_?” Stb. 

Emberek törik? Tegyék. Cselekedjenek. Ő vagy az törik? Hát „szenvedjen”, viselje ő. Vele esik meg. Ha törik, hát az szakad. 

Ha törik, ha szakad. Nem is kell hozzá kis éji nosztalgia, csak jó vitézi rezolúció.