Kommunikációs trükkök, hogy meghallgasson a gyerek

Szülőként és pedagógusként egyaránt érezhetjük magunkat papagájnak, amikor százszor ismételjük el ugyanazt az instrukciót. A gyerekek nem ülnek mindig a fülükön, időnként a kommunikáció módja akadályozza az üzenet átadását. A következő pár technika segíthet minket abban, hogy kevesebbszer kelljen lejátszani ugyanazt a lemezt.

A képen egy anyuka és a kisfia látható.


A papagáj és a lemezjátszó szerep nem kényelmes senki számára, a kérések, utasítások újbóli elismétlése egyre inkább növeli bennünk a düh és a tehetetlenség érzését. Nevelőként, akár szülőként, akár pedagógusként nehéz megélni azt, hogy az egyszerűnek tűnő dolgok sem zökkenőmentesek. Bár elismerjük azt, hogy a másik fél, a gyerek is rendelkezik önálló személyiséggel és akarattal, mégis újra és újra szembesülnünk kell azzal, hogy ez az akarat véletlenül se egyezik a miénkkel. Ez elindít egy győzködés, majd egy konfliktus lavinát, sok-sok haragot, frusztrációt okozva mindenkiben. Mielőtt teljesen elbizonytalanodunk nevelői kompetenciáinkban, érdemes átgondolnunk, hol akadhat el a sokadik kérés, vagy magyarázat a kommunikáció csatornáiban. 

Létre jött-e kapcsolat? 

Időnként az felnőttek kéréseinek gátját a távolság, vagy a túl izgalmas játék okozza. Hiába kiabálunk az osztály végébe, vagy egyik szobából a másikba, mert ilyenkor nem jön létre az a kapcsolat, ami kommunikáció csatornájához szükséges. Ha a gyerek mással van elfoglalva, vagy túl dühös, szintén hiányzik ez a fő összetevő. Ha azt szeretnénk, hogy a gyerek meghallgasson minket, közel kell menni, egy szintről felvenni a szemkontaktust, akár egy finom érintéssel megbizonyosodni arról, hogy létrejön a figyelem. Ekkor már van esélyünk arra, hogy nyílik a fogadókészség ablaka. Ha a gyerek nincs olyan lelki állapotban, hogy figyelni legyen képes, inkább halasszuk későbbre a beszélgetést, különben magyarázatunk, számonkérésünk még nagyobb dühöt és ellenállást fog létrehozni. A figyelmet felkelthetjük kizökkentő, vicces, kicsit paradox módszerekkel is, átgondolva azt, hogy ez ne legyen sértő vagy megalázó. 

Tudjuk-e hogy mi az akadály? 

Első értelmezésre úgy tűnhet, hogy a gyerek azért nem teljesíti kéréseinket, mert lusta, vagy direkt keresztbe akar tenni nekünk. Ez azonban csak az első, felszínes rétege az együttműködési nehézségeknek. Ahhoz, hogy meghallgasson minket a gyerek, nekünk is figyelnünk kell rá, ítélkezés mentes, értő figyelemmel, aminek a megértés a célja. Ily módon belehelyezkedünk a gyerek világába, és kifejezhetjük azokat az érzéseket, amiket ő a viselkedésével tud megjeleníteni. Az aktív meghallgatás gyakorlása példával is szolgál a gyerek számára. 

Érthető, befogadható, amit mondunk? 

A gyerek életkora, figyelmi kapacitása nagyban befolyásolja azt, hogy célhoz érnek-e kéréseink. Törekedjünk arra, hogy egyszerűen és röviden, a gyerek szintjének megfelelően fogalmazzunk. Felnőttként kihívás felmérni azt, hogy például hány tagú instrukciót tud megjegyezni a gyerek. Jobban járunk, ha a „Pakolj össze, hozd a törülköződ és menj fürödni!” instrukciót, lebontjuk egyes lépésekre és minél konkrétabban megfogalmazzuk például a „Pakolj össze” szempontjait. 

Az üzenet befogadhatósága az érzelmi aspektusra utal. Thomas Gordon írta le azokat a közléssorompókat, amik gátolják a valós kommunikáció útját. Ezek olyan közlések, melyek aláássák a másik fél önértékelést, lekicsinyítik problémáját, megértés helyett semmibe vesznek, kioktatnak. Az ilyen közlések az alá-fölé rendelt viszonyokból eredeztethetőek, amik abból indulnak ki, hogy valaki a jó, akinek igaza van és valaki a rossz, aki hibázott. 

A közléssorompók kikerülését az én-üzenetekkel tehetjük meg, amik arról szólnak, hogy másik viselkedése milyen hatást gyakorolt ránk. Körülményesnek tűnhet én-üzenetekkel elérni, hogy elpakolódjon a legó vagy megíródjon a házi feladat, mégis megtérül a rá fordított energia, hiszen építi a szülő-gyerek, tanár-diák kapcsolatot, ha a másik fél látja, hogy hogyan hat ránk személyesen. 

Van-e súlya a szavainknak? 

Indulatunkban mindannyian belefogunk abba a mondatba, hogy „most már elég, különben…”, „nem mondom el még egyszer, különben...”, és aztán nem tudjuk befejezni, vagy magunk is megrettenünk attól, hogy mi lesz akkor, ha a megígért következményt végbe is kell vinnünk (például „…, különben itt hagylak”.). Nem új keletű a hitelesség és a következetesség fontosságának hangsúlyozása, hogy ne ígérjünk olyat, amihez magunk sem tartjuk magunkat.  

Van létjogosultsága a természetes következményeknek, mert gyerek szemszögből mindaddig, amíg csak hallunk arról, hogy milyen a ki nem rakott, megbüdösödött tornafelszerelés, nem hisszük el, hogy valóban bekövetkezhet. A negatív tapasztalat kihagyhatatlan a felelősségvállalás tanulása során. Természetesen nem arról van szó, hogy hagyjuk a gyereket a konnektorba nyúlni, hanem arról, hogy egy lépést hátra lépve, lehet teret engedni a nem veszélyes következmények megtapasztalásának, majd ezt feldolgozva ebből tanulni. Így a gyereknek saját megoldása lesz arra, hogy neki hogyan esik kézre a példaként említett tornacucc kiszellőztetése. 

A gyerekkel való együttműködés és hatékony kommunikáció a felnőttek oldaláról is odafigyelést és energiaráfordítást igényel, és még emellett is megtörténhet, hogy papagájként el kell ismételnünk kéréseinket. A fenti kommunikációs szempontok sem működnek mindig és főleg nem elsőre. Ettől ne csüggedjünk, hiszen a fejlődés természete sem egyenes vonalú, hanem kanyarok és visszaesések tarkítják, és ez jellemző a folyamatosan változó szülő-gyerek, tanár-diák kapcsolatra is. 

A cikk az alábbi forrásokból merített: 
Liza Finlay cikke
F.Várkonyi Zsuzsa: Már 100x megmondtam. Háttér Kiadó, Budapest, 2013
Thomas Gordon: P.E.T. A szülői eredményesség tanulása, Assertiv Kiadó, Budapest, 1998 

Kapcsolódó tartalmak

Pozitív fegyelmezés

A képen egy felnőtt és egy gyerek összeérő ujjai látható.

A pozitív fegyelmezés modelljét Jane Nelsen és munkatársai hozták létre. Ez a modell úgy gondolkodik a gyerekek életét szabályozó keretekről, hogy az egymás tiszteletén, motiváláson és megoldás-központúságon alapul, és mellőzi a büntetés és a megalázás eszközeit a megfelelő viselkedés elérésében.