Könyvajánló – Leena Krohn: Emberruhában

A kortárs finn irodalom egyik meghatározó alakjának ifjúsági regényét ajánljuk a TanTrend olvasói figyelmébe. A könyv műfajának a szerző általi meghatározása: Városi történet, de bátran nevezhetnénk ökológiai fantasynek is.

A könyv egyik főhőse – hobbitok, tündék vagy éppen kviddicsező varázsló tanoncok helyett – egy pelikán, aki az életkörülményei romlása miatt úgy dönt, hogy emberruhába bújik, és megismerkedik az övétől oly idegen létformával. A másik főszereplő egy kisfiú, Emil, aki egyedüliként lát át a szitán, és azonnal felismeri az elegáns öltönyt viselő, újságját fordítva tartó úrban a madarat. Hyyrylainen úr, azaz a pelikán és Emil titkos szövetségessé válnak, és a kisfiú olvasni is megtanítja a madarat, aki egyébként operaénekesként keresi a mindennapi betevőjét.

„Emil egyszer, amikor a pelikán fürdőszobájában járt, a kád fölött egy bekeretezett képet vett észre. A kép fehér tüllfátyolba és balettcipőbe öltözött leányt ábrázolt, akinek sötét haja úgy volt hátrafésülve, hogy a homloka és mindkét füle teljes egészében látszott.
Ugyanezen az estén a pelikán váratlanul a női szépségre terelte a szót. 

– A nőkön a fülük a legszebb – mondta. – A madaraknak egyáltalán nincs fülük, csak fülnyílásuk, és azt is eltakarják a pihék. A nőknek azonban csupasz és rózsaszín fülük van, és ez olyan gyönyörű, kiváltképp ha élni is tudnak vele. Egyvalakit ismerek, aki tud – folytatta elábrándozva. – Csodálatos a hallása, ezenfelül még táncolni is tud. A hattyúk tavában ő a kishattyúk egyike, a legeslegjobb és a legeslegszebb. 
– Talán ő az, akinek a képe ott függ a kád fölött? – kockáztatta meg a kíváncsiskodást Emil.
– Ő – ismerte be a pelikán. – A darabban éppen olyan, mint én: madár is, ember is egyszerre.” (fordította: Fehérvári Győző)

Az Emberruhában című regényt nemcsak a története miatt ajánljuk olvasóink figyelmébe, hiszen bármilyen szívmelengető is tanúja lenni egy kisfiú és egy pelikán egyre mélyülő barátságának, ennek a könyvnek van egy mélyebb, az emberközpontú világlátásunkat megkérdőjelező olvasata is. Tudunk-e békében élni a természettel, vagy minden áron felül akarunk kerekedni rajta? Miért van kényszeres hajlamunk arra, hogy a nem-emberi világban is a saját tükörképünket akarjuk megpillantani? Sorolhatnánk még a kérdéseket, amiket Leena Krohn regénye felvet, de jobbnak tűnik, ha cikkünket egy talányos párbeszéddel zárjuk, hogy rálássunk, hogyan gondolkodhatna egy állat a saját létéről, ha egy ideig emberszemmel nézett volna önmagára.

„–  Az állat örökkévaló, mert nem tudja, hogy meg kell halnia. Csak az ember halandó. Számomra most új élet kezdődik, aminek egyáltalán nincs vége. Az az élet azonban, amit veled éltem a városban emberként, az most véget ér. 
–  Egyszer és mindenkorra? 
–  Egyszer és mindenkorra. Mivel ha valaha is visszatérnék, az már nem én volnék többé, érted? Az, aki visszatér, mindig más, mint az, aki elindult.”