Kortárs irodalmat az iskolákba!

Szekeres Nikolettával a HUBBY – Magyar Gyermekkönyv Fórum elnökségének egyik tagjával beszélgettünk a szervezet céljairól és a Kortárs irodalmat az iskolákba című projektről.

alt


A HUBBY, azaz a Magyar Gyerekkönyv Fórum egy pár éves kezdeményezés, miért volt szükség a létrehozására és mik a célkitűzései?

Igaziból 2015. február 20-án alakultunk meg. Viszont ez egy kicsit hosszabbra nyúlt, mint ahogyan szerettük volna, mert amikor beadtuk az alapítási kérelmet, akkor a cégbíróság folyamatosan visszadobta mindenféle apróság miatt, ami az ő szempontjukból érthető. Mi meg a tapasztalatlanságunknak hála nem mindig döntöttünk a legjobban.  Mindenesetre a hivatalos alakulást mégiscsak ettől a 2015. február 20-tól számítjuk mi.

Hogy miért volt szükség erre? Az előző szervezet, IBBY Magyarország néven futott. Nem véletlenül viselte ezt a nevet, az IBBY (Gyemekkönyvek Nemzetközi Tanácsa) nemzetközi szervezetnek a magyarországi szekciójaként definiálta önmagát. Az egyetlen probléma az volt, hogy már az alakulás előtt három évvel terjedt egy pletyka, hogy nem is vagyunk IBBY tagok, mármint a magyar szervezet nem az. Ezzel ellentétben minden évben kiosztották az IBBY magyar gyerekkönyv díjakat, párhuzamosan a Szép Magyar Könyv díjkiosztója mellett. Az idők során valóban kiderült, hogy nem vagyunk tagok, mert nem fizettük a tagdíjat éveken keresztül és kiraktak minket. Igazi kis magyar abszurd történetté vált ez, amit az igazságérzetem kevésbé jól viselt, így írtam egy nyílt levelet Rényi Krisztinának, számos kiadó és szakember támogatásával, ami a Literán jelent meg. Mivel a válasza nem nagyon szólt semmiről, akkor derült ki számunkra, hogy nem nyílt levelezni kell, hanem tenni valamit. Így alakult meg a HUBBY, amelynek első célkitűzése az volt, hogy visszakerüljünk az IBBY-be, abba a nemzetközi szervezetbe, amelynek rengeteg ország tagja a világon, és amely szervezet az irodalmi célkitűzések mellett a társadalmi problémákban is nyíltan helytáll, felemeli szavát, számos kezdeményezést indít.

Vannak az IBBY-től eltérő célkitűzéseitek?

Természetesen. Azért jó ez a kérdés, mert ha jól számolok, akkor most leszünk három évesek, és azt hiszem, a kezdeti időszak azt is magában hordozza, hogy ki kell találnunk, milyen szervezet is vagyunk mi voltaképpen.  Egyrészt meg kell tanulnunk az egyesületként való működést praktikus szinten. Másrészt felmerülnek a következő kérdések: Ernyőszervezet vagyunk-e? Szakmai szervezet vagyunk? Vagy félig-meddig tudományos szervezet? Kiket szolgálunk elsősorban? A gyerekeket, a szülőket, a pedagógusokat vagy esetleg a szerzőket és a kiadókat?

Az IBBY tagjának lenni szerintem azért is izgalmas dolog, mert nem csak azt jelenti, hogy egy nemzetközi szervezethez tartozol, hanem rengeteg inputot kapsz az IBBY-től, hiszen ők iszonyú sok példaértékű, különleges projektet valósítanak meg. Ezekből érdemes „lopkodni”, és megnézni, hogy mi adaptálható belőlük a magyarországi viszonyok mellett. Nagyon fontos a szakmai szerepvállalás, nagyon fontos a kommunikációs szerepvállalás, hogy megosszuk a híreket, és alapvető szükséglet olyan projektek megvalósítása, amik példaértékűek tudnak lenni, amik nemcsak az irodalmi értékük miatt fontosak, hanem esetleg társadalmi szerepvállalással is bírnak. Nagyon fontos még az egyesület esetében a tagság aktivizálása, talán erről is kellene szólni a Magyar Gyerekkönyv Fórum 2018-as évének.  

alt


Akkor rátérek a Kortárs irodalmat az iskolákba című projektre. Ez egy öt alkalmas sorozat, amely határon túli magyar anyanyelvű illetve határon belüli hátrányos helyzetű gyerekeket ellátó iskolákat érint. Ez miért hiánypótló, miért fontos?

Kezdem ott, hogy mint minden egyesület, mi is pályázatokból élünk. A Nemzeti Kulturális Alapnak hála jött létre ez a projekt, a kiírás a határon túli iskolákat és hátrányos helyzetű iskolákat helyezte előtérbe. Az elnökségben egyetértés van abban, hogy mind a határon túli, mind a hátrányos helyzetű iskolákkal kiemelten foglalkozzunk, így nem esett nehezünkre azonnal pályázni. Tulajdonképpen egy csomó írószervezet csinál hasonló projektet, a József Attila Körnél is, a Fiatal Írók Szövetségénél is van olyan program – utóbbinak rendszeres résztvevője is vagyok –, amely írókat, irodalmat visz az iskolákba. Mi szerettük volna megspékelni ezt a programot azzal, hogy egy szakértői órát hozzáteszünk. Mert az nagyon izgalmas, amikor elmész egy író-olvasó találkozóra, de nem ismerik a gyerekek a szöveget, viszont a kicsiknél erősen kétesélyes, hogy hogyan sikerül egy ilyen találkozó, illetve mi marad meg a gyerekeknek.  Így bár mi kevesebb szerzővel dolgoztunk, de egy helyszínre kétszer mentünk el, először beavatói foglalkozás jelleggel két szakértő mutatta be a könyvet, majd a második alkalommal már a szerző is részt vett a programon. Kétszer megjelenni egy csoportnál óriási lehetőség: még többet lehet adni, és még jobban el lehet merülni a könyvekben. Illetve, ami nagyon fontos még, hogy a pedagógusok végig ott vannak velünk, és talán hazavisznek magukkal valamit abból, amit mi a helyszínen csinálunk.

Pozsonyban volt a projekt első állomása, ahova Dániel Andrást vittétek el az És most elmondom, hogyan lifteztem című könyvével, és Várnai Zsuzsannával együtt utaztál oda szakértőként, illetve a tiszabői iskolába Kertész Erzsit vittétek le. Hogy néznek ki ezek az előkészítő foglalkozások, illetve hogyan zajlik az íróval való találkozás?

Hosszas szervezés előzte meg a projektet, ami során kiválasztottuk az iskolákat, kiszámoltuk, hogy mire vagyunk körülbelül képesek a pályázaton elnyert összegből. Első állomásunkon, a pozsonyi Kéttannyelvű iskolában egyrészt nem nagyon jártak még előttünk – meglepő módon – magyar szerzők, másrészt nagyon jókat is hallottam a suliról, így simán csak felvettük a kapcsolatot az egyik tanárnővel. Nagyon nyitottak voltak, igazgatóstul-intézményestül-mindenestül. Egy harmadikos osztályhoz mentünk el. A szakértői óra előtt Várnai Zsuzsával azt találtuk ki, hogy mivel Dániel András illusztrátor és író is egyben, így két oldalról támadhatunk. Úgy építettük fel az órát, hogy két órát foglalkoztunk a gyerekekkel, az első órán az egész könyvet vizsgáltuk, a kép és a szöveg kapcsolatát helyezve előtérbe.

Előtte mi persze átvettük a lehetséges témaköröket. Ez egy kortárs, modern irodalmi szöveg, ami rendben, hogy gyerekirodalom, de tényleg elképesztően impulzív és a felnőtteknek is különleges élményt adhat. Lehet beszélni az irodalom határairól, arról, hogy mit jelent a könyvtárgy-jelleg, hogyan olvashatja egy gyerek, mert ebben a könyvben vannak olyan tréfák, hogy megfordíthatod a könyvet, át vannak satírozva dolgok és így tovább…

alt


Igen, ezt a könyvet függőlegesen lehet elsősorban olvasni (tehát nem a szokott irányban kell kinyitni, és követni a betűket), azt az érzést kelti az olvasóban, mintha liftben utazna…

Pontosan. Az egész könyv a liftet is szimbolizálja, és van egy nagyon vicces játék a kép és a szöveg között, aminek hála valóban létrejön az, hogy az illusztrációja nemcsak kísérője a történetnek, hanem valódi történetmesélővé lép elő. Vannak mellék történetszálak, így lesz a sztori nem száz százalékig lineáris, hanem kissé töredezett, olyan mellékvágányokkal, amelyek nem feltétlenül adnak hozzá a főszálhoz bármit is, de mégis fontosak, izgalmasak. Teljes mértékben reprezentálja ez a könyv a mai olvasási szokásokat is. A mesélés és beszélgetés után a maradék időnk kétharmadát egy kézműves foglalkozással töltöttük, amit Zsuzsa fedezett fel a Deák17 Galériának egy kiállításhoz kapcsolódó múzeumpedagógiai foglalkozásán. Nagyon klassz dolog, papír kell hozzá, rengeteg filctoll, ragasztó, olló és fantázia, meg sok-sok prospektus, amikből a gyerekek ki tudnak vágni mindenfélét. Egy négyes osztatú szobát hajtogattunk, tulajdonképpen olyat, mint egy (liftes) szálloda emelete. Ha elkészül az egyik emelet, azt egy ügyes hajtogatás után kis könyvvé tudod változtatni.  Dániel András előre a könyvből elkészített nekünk pár figurát külön, amikből a felosztott csoportok kiválasztottak egyet-egyet, és ehhez készültek el a tulajdonképpeni lakások/emeletek. A legmeglepőbb az, hogy két iskolai órán keresztül tartott a foglalkozás a szünetet is beáldozva, és semmiféle figyelemzavaros pillanat, semmilyen nehéz helyzet elé nem kerültünk, mert annyira magával ragadta a gyerekeket a foglalkozás. Ami a legkedvesebb visszajelzés volt, hogy az iskolában erősen hiperaktívnak bélyegzett csoport végig aktívan velünk volt a másfél-két órán keresztül. Sokat és sokan beszélnek az oktatás megújításáról, gondolom, nem mondok újat azzal, ha engem ez a foglalkozás ismét megerősített abban, hogy milyen nagy szükség van a projektalapú foglalkozások bevezetésére.

A következő napon már Dániel András is velünk volt, aki beszámolt arról – egy látványos PowerPoint előadás segítségével –, hogyan alkot ő, hogyan talál rá a figuráira, hogyan jönnek az ihletett pillanatok a HÉV-en, és hogyan lesznek az ötletekből kész karakterek és történetek. A kuflikat – Dániel András jellegzetes figuráit – Pozsonyban is ismerik. Az interaktív előadás végén minden csoport kapott a „kiskönyvébe” egy András által rajzolt figurát, ami egyedi Dániel András-darab.

Voltatok a Máltai Szeretetszolgálat által fenntartott tiszabői iskolában is, ahova elsősorban hátrányos helyzetű, roma gyerekek járnak. Erről is mesélnél egy kicsit?

Nagyon izgalmas és példamutató dolgok történnek a Máltai iskolákban, és szemmel láthatóan vevők minden külsős programra is. Én Tasi Krisztinát ismertem a Tiszabői Általános Iskolából, akivel interjút készítettem, és kiderült számomra, hogy egyszerre dolgozik iskolapszichológusként, szociális munkásként, tanárként, lelki támaszként az intézményben, vagyis egy teljes élethivatást tölt ki számára a segítés. A vele való beszélgetés inspirált arra, hogy Tiszabőre is elmenjünk a program keretében.

Ide a HUBBY – Magyar Gyerekkönyv Fórum másik elnökségi tagjával, Tarr Ferivel érkeztünk. Ő képviselte a drámapedagógiai vonalat, ami nagyon jól kiegészítette az én elsősorban szövegcentrikus, irodalomcentrikus, irodalomterápiás irányvonalamat. Kertész Erzsi Göröngyös úti iskoláját választottuk, mert a szerző érthető nyelvvel dolgozik, és a gyerekek számára ismerős problémákat tár fel – új gyerek érkezik az osztályba, aki ráadásul sok szempontból különleges kisfiú – nagyon érzékeny és nagyon hiteles, vicces módon. Itt két osztállyal dolgoztunk külön, mivel feltételezhető volt, ha a két csapat összekerül, az nem könnyíti meg a közös munkát. Egyébként itt is fantasztikus élményeink voltak, a könyvbeli szituáció ismerős volt számukra, ahogy a diszlexia vagy a másság problémája is. Tiszabőn a leglényegesebb elem a gyerekekkel való beszélgetés volt. Az ismert sztereotip modellek – az iskolában jól kell viselkedni, nem szabad a tanárnak ellentmondani és egymást bántani – automatikus ismétlése mentén nyilvánvalóvá vált, hogy az önmagukról való, önreflexív, esetleg mélyebb beszéd nehezen megy. Viszont nagyon kooperatívak voltak, örömmel kérdezték Kertész Erzsit az írásról, munkájáról, arról, hogy hogyan él, és elképesztően örültek nekünk. Hamar elfogadtak mindannyiunkat, ami miatt nagyon jól lehetett velük haladni, igaz, a 45 perc pont elégnek bizonyult. A tanárok együttműködése is sokban segítette a foglalkozások sikerét, és nekünk, szakértőknek végül egy megható élmény is jutott, az egyik tanárnő kiemelte, hogy pár diákját új oldaláról ismerte meg, a legproblémásabb gyerekeket végre új pozícióban látta kiemelkedőnek és lelkesnek.

alt


Beszéljünk kicsit a másik három állomásról, hogy épp most hol tartotok, meg hová mentek még?

Szabadkára a zentai születésű Kollár Árpádot viszi Jeney Zoltán, a HUBBY – Magyar Gyerekkönyv Fórum egyik elnökségi tagja és író, illetve a szintén íróként is működő Csepregi János.

Eddig a szakértői foglalkozás került megrendezésre, ahol Kollár mindkét könyve (Milyen madár, A völgy, írta Tárkony) sorra került. A szerzőségről beszélgettek sokat, magáról az írás folyamatáról, és arról, hogy mitől lesz irodalmi egy szöveg.  A program író-olvasó találkozó része pedig éppen ezekben az órákban folyik Szabadkán. Lesz még egy kárpátaljai állomásunk, ahova Kovács András Ferencet kíséri Porogi Dorka és Tarr Ferenc, illetve egy ózdi helyszínre megy Gimesi Dórával Végvári Viktória és Teszárek Csaba.

Miben különbözik egy ilyen óra attól, mintha Dániel András könyvével a magyar tanárnéni foglalkozna a tanítási órán, mi az a plusz, amit hazavisznek a gyerekek? Persze, nyilvánvaló, hogy a szerzővel való személyes találkozás az teljesen mást ad, műhelytitkokra láthat rá a gyerek. Illetve az is igaz, hogy egy gyereknek nem feltétlenül tud minden kérdésére válaszolni egy magyartanár. Ezek magától értetődő válaszok, de ezen túl van még valami egyéb érték, amit egy szimpla iskolai óra nem tud nyújtani?

Én eleve azt gondolom, hogy az iskolába, helyszínre tett kilátogatások, akár a szakértői óra rengeteget adhat a gyerekeknek, annak ellenére, hogy csak egyszeri alkalom. Egyre ritkábban mozdulnak ki ugyanis a megszokott kereteik közül, főleg kulturális terekbe. Ráadásul a berögzült sémák, amelyek mentén az oktatás folyik, egyszerűen sem a műélvezetnek, sem a megértésnek nem kedveznek. Egy ilyen együttlét olyan emlékkép maradhat, ahol ténylegesen történt valami, ami hozzá tud kapcsolódni más, fontos élményhez, és nemcsak magányos pöttyként halványul majd el, hanem láncot is alkothat, ha persze van mivel összekapcsolódnia. Utóbbi rajtunk, az oktatáshoz bármilyen módon kötődő embereken múlik.

(A képeket Kaliczka Gabriella készítette.)