A lapra szerelt asztal

A toldó- és a bontóhangok mesés és beszédes történetében ma végre az asztalig jutunk. Asztalhoz hát, lesz miért.

alt


Tál, tálca, asztal

Az asztal és a szentsége – amely tárgyat a magyar paraszti kultúra a szent sarokban, vagyis a szertartásos események, ünnepi étkezések helyszínén használt, és nehéz, állandóan azonos helyen álló étkezőbútorként tisztel – az ősidőkre tekint vissza, holott a megtisztelt esemény és a rátett betevő falat tette elsőként azzá, ami. 

Ezt megelőzően csupán páran ülték körbe az asztalt (ráadásul a föld szintjén, bizony ott, ahonnan nem lehet nagyobbat esni), ezt az ennivalót kínáló nem is nagy és nem is súlyos, nem is bútort, szóval ezt a később tálcaasztalként és asztalszékként is emlegetett edényt. Igen, edényt, mert a mai értelemben vett asztal valaha bizony nem más volt, mint az, amin az ételneműt felszolgálták, szó szerint, kondérok, tányérok és ma megszokott eszcájgok nélkül. 

A tál szóból tán hallani is, hogy a tálal igével függ össze, nem véletlenül. Ezen a faragott fatálon, és ha még kisebb volt, akkor (persze nem az ételt, hanem a tálat kicsinyítő képzővel ellátva) tálcán kínálták fel a mindennapi ennivalót. Ha gondoltátok, ha nem, a tálca volt a közös tányér és maga az asztal is még ekkortájt, egyszerre. Egy tálcáról ettek, egy tálból cseresznyéztek mind, akik körbeülték. Az asztalt ekkor még sem megteríteni, sem leszedni nem kellett, értelmetlen lett volna.

Ezt a fatálcát, nem ismervén és nem is követvén a lucullusi lakomák oldalfekvés- és heverésrendjét, betartva valamint a szabályos ülésrendet, később lábként szolgáló rudakkal látták el, ezzel persze csöppet meg is emelték. Érthető, hiszen az evéshez így, a talajra helyezett tálhoz kényelmetlen volt lehajolni. (A fagyról, nedvességről, a bogarakról és egyéb állatkákról nem is beszélve, amelyek a többi bútornak emeltettek lábat emberünk által, az ágynak és a szekrénynek is a jogos ijedtség és kényelem évszázadaiban.) Étkezés után pedig ezt a kis bútorfélét az útból, a szent kör és figyelem közepéről mindig félretették.

A magyarok a honfoglalás előtt, hogy végre hazabeszéljek egy kicsit, ezt a bizonyos tálcaasztalt ismerték és használták, amely a későbbi paraszti hagyományban fent is maradt. Na de hogy került a csizma a lábra, a tálca meg az asztalra?

A bontott asztal és a sörpad

A ma ismert asztal a honfoglalás körüli időkben nem más volt, mint egy fabakokra helyezett deszkalap, evés idejére összeállítva, ideiglenesen. A letelepülő magyarok ennek a bútornak a szokását és használatát a szláv népektől vették át, ahogy azt a szó maga is őrzi. Hogy a sztolból miért lett toldóhanggal asztal, a blatonból meg bontóhanggal Balaton, pedig fordítva is lehetett volna, rejtélyes a számomra, de szent igaz.

Ezt a nem kerek asztalt is körbe lehetett a négy sarkán ülni, asztali áldást mondva étkezés előtt. Utána szétszedték, elbontották, szó szerint, mint a sörpadokat és az egyéb, asztalhoz hasonló alkalmatosságokat ma is, rendezvények, nagy ramazúrik, falunapok, kirakodóvásárok vagy fényűző sátoros lagzik után, utolsó fél pohár borokat és félig megevett libacombokat illendően eltakarítva. Innen, a régi, még szó szerinti időkből maradt ránk a mára már elvont értelmű „asztalt bont” kifejezés is.

Az asztal illemtana

Hogy miért nem illik az étkezés közös szertartásának végezte előtt az asztaltól felállni, a szent beszélgetés befejezése előtt az asztaltársaságot faképnél hagyni vagy az együtt vagyunk végre körét, családos varázsát megtörni és így megbontani, vagyis asztalt bontani? Innentől teljesen világos.

Illik-e az asztalnál könyökölni vagy olvasni? – gondolom a történetet tovább a piactér mögötti raktár gondolái között bóklászva. – Az olvasás ennyire másra terelné, a két könyök pedig ennyire letapasztaná, majd szétfeszítené, kettéosztaná és megzavarná a szent figyelmeket? – Ezért raktak volna a kisgyerekek hóna alá könyvet a későbbi korok nevelőnői, a hitet, majd kialakult szokást egyféle elegánsan, helyesen egyél magatartásának etikettjévé szelídítve? 

***

Ezeken merengtem, morfondíroztam jó kedvvel, miközben a nagy bútoráruház bemutatóterében előzőleg kiválasztott ebédlőasztalt kerestem a raktári részben, az asztal történetét fejben felidézve. Meg is találtam az egyik polcon ezt a kezdőkör végére jutott és a vásárlási kódok szoknyája mögé bújt, szégyellős asztalt eredeti, óvodás állapotában, újjászületve. Hogyan másképpen leltem volna rá, mint ahogy teremtetett? Hát így. Lapra szerelve.