„Legyenek olyan könyvek, amik menedéket tudnak nyújtani”

Kalapos Éva íróval, a D.A.C. című ifjúsági regénysorozat és a Massza című, internetes megfélemlítésről szóló könyv szerzőjével beszélgettünk a kortárs ifjúsági irodalom fontosságáról, a cyberbullying kérdéséről, és arról, hogy milyen kihívásokkal találkozik egy szerző, ha kamaszoknak ír.

alt


Miért fontos, hogy legyen kortárs ifjúsági irodalom? Pontosabban, miért hálás feladat ma kamaszoknak írni?

Pont azért fontos a kortárs irodalom a kamaszoknak, mint a felnőtteknek szerintem. Fontos, hogy legyen az irodalmon belül egy olyan szegmens, ami konkrétan őket szólítja meg. A magyar ifjúsági irodalomnak a rendszerváltás környékén, meg kicsit előtte is volt egy komolyabb szünete. A hatvanas-hetvenes években, illetve a nyolcvanas években is, még zseniális ifjúsági könyvek születtek, de később – körülbelül egy évtizedre – az írók valahogy elvesztették az érdeklődésüket ez iránt a terület iránt, vagy a politikai klíma is közrejátszhatott, ami viszont később már kedvezett annak, hogy a szerzők ne csak a 18 év alatti korosztályt szólítsák meg, hanem a felnőtteket is. A 2000-es évek elején kezdett megint visszaszivárogni az ifjúsági irodalom a palettára, amiben J.K. Rowlingnak és a magyar szerzők közül Leiner Laurának óriási szerepe volt. 

Én korábban egyáltalán nem gondoltam arra, hogy ifjúsági irodalommal foglalkozzak, de olvasóként világéletemben nagyon szerettem az ifjúsági könyveket, a coming of age történeteket, azaz a fejlődéstörténeteket. Szerintem azért van elsősorban szükség az ifjúsági irodalomra, mert a saját olvasóimon látom, hogy mennyire fontos kapaszkodó tud az lenni az életükben, ha azonosulni tudnak egy történet szereplőivel. A Massza című, internetes bántalmazásról szóló regényem kapcsán például nagyon sokszor találkozom hasonló visszajelzésekkel. Ez nem egy túl pozitív történet, nyilván földhöz is vágja őket, de azért beülnek egy kis sarokba, begubódznak és elgondolkoznak sok mindenen, akkor is, ha a bántalmazott és akkor is, ha a bántalmazó szerepét töltik be a valóéletben, vagy akár csak megfigyelők. Iszonyatosan fontos, hogy legyenek olyan könyvek, amik menedéket tudnak nyújtani, nekem a menedék a fő kifejezés, amit az olvasás megtestesített az életemben, tehát amikor nehézségekkel küszködtem, akkor bebújtam egy könyvvel a fotelbe, teljesen kizártam a külvilágot és azt éreztem, hogy minden lehetséges. Azt hiszem, hogy ezt az érzést szeretném én is, vagy szeretnénk mi is – talán mindannyian, akik ifjúsági regényeket írunk – közvetíteni az olvasóinknak. 

Említetted a coming of age történeteket, amiknek ugye talán az amerikai irodalomban, de még inkább a film- és sorozatiparban van a legnagyobb hagyománya. Arra lennék kíváncsi, hogyan lehet megtalálni a magyar társadalomban, a hazai közegben azokat a csomópontokat, ahol ezek az amerikai –  jó értelemben vett – klisék, sablonok, toposzok működhetnek? Vannak-e mondjuk egy magyar középiskolai közegben is olyan klikkek, amiket az amerikai filmekből jól ismerünk (pl. freakek, geekek, menők)?

Ezek abszolút jelen vannak nálunk is, sőt nemcsak a gyerekközösségekben, hanem a felnőtt társadalomban is. Gyerekközösségekből én nem ismerek olyat, ahol a klikkesedés ne lenne meg, ne kezdődne el egy idő után ez a szeparálódás. Én egyébként egyáltalán nem az amerikai filmek alapján használtam fel  ezeket a mintákat, hanem teljesen a saját gimnáziumi élményeimre visszaemlékezve foglalkoztam velük. Nálunk is voltak a menő csajok, akiknek volt egy vezetőjük, akinek orvos volt az apukája, ő volt a gazdag lány a saját kis holdudvarával. Aztán voltunk mi, a furák, akik mindig valami nem megszokottal foglalkoztak, mondjuk színjátszókörbe jártak, és voltak az effektív lúzerek is, akik egyedül ültek és bambultak maguk elé, illetve volt a néhány lézengő. Amikor a D.A.C. első részét megírtam, akkor ezeket a gimnáziumi éveket vettem elő, átlapoztam például a saját naplójegyzeteimet. 

alt


Igazából az érdekelt nagyon, hogy mit él át kamaszkorában az ember, mennyit tépelődik, milyen kérdései vannak, hogyan látja a világot. Például a D.A.C. első részében elővettem az önkielégítés kérdését, és nagyon-nagy felzúdulás volt akkor, anyukák küldtek dühös leveleket a kiadómnak, a Manó Könyveknek, hogy én mit képzelek. Pedig 15-16 évesen ez egy alapvető kérdés, az ember tele van bűntudattal, frusztrációval, félelemmel, miközben ezt még a barátaiddal sem beszéled meg legtöbbször. Ezekben a kérdésekben szerettem volna valamilyen támpontot nyújtani, és valamiféle olyan érzést kelteni, hogy nincs egyedül senki sem, nemcsak az ő sajátja a probléma. 

Emellett nyilván rengeteg sorozatot nézek, ezért bennem vannak azok a sablonok is, amiket említettél. Például iskolai bál nem volt nálunk, de volt x-y-z sorozatban, akár a Gilmore Girls-ben (szerk.: Szívek szállodájában), és ezek alapján az ember nagyjából össze tudja rakni, hogy néz ki egy iskolai bál.

Ha már szóba hoztad a saját kamaszéveidet, mint a regények ihletőjét, kíváncsi lennék arra, hogy Fellegi Flórában, a D.A.C. főhősében, mennyi van Kalapos Évából? Mivel veled hosszú évek óta jó barátságban vagyok, tudom például, hogy Flóra és te is szenvedélyesen szeretitek a filmeket. Sőt a D.A.C. sorozatra annyira jellemző ez a rajongás, hogy a második regénytől a könyvek alcímei megegyeznek konkrét filmek címeivel.

Nagyon sok a közös vonás nyilván. Például amit sok olvasó nagyon szeret, sokakat meg nagyon idegesít, az abszolút az én tulajdonságom Flórában, hogy iszonyatosan kombinálós, elemzős, mindent hatszor átrág és átgondol, és mindenkinek mindenébe beleszól. Szuperhős-komplexusa van, és mindig meg akarja oldani a körülötte lévő problémákat. A filmrajongás is nyilvánvalóan közös bennünk, ahogy a barátságról alkotott nézeteink is. Tényleg kicsit olyan, mintha ő az én kamasz-énem lenne, csak sokkal érettebb, mint én voltam, és ilyen szempontból sokkal közelebb áll a mostani tizenévesekhez, akik elképesztően érettek tudnak lenni. Az jutott eszembe a veled való beszélgetéseink, a közös múltunk alapján, hogy Flórában nagyon sok van a Váratlan utazás Sarah Stanley-jéből, akit veled közös kedvencem, Sarah Polley alakít. Abszolút Sarah Stanley-snek látom Flórát, aki hatalmas, csillogó szemmel nézi a világot, és óriási álmai vannak. 

Melyik probléma volt a D.A.C. írása közben, ami számodra a legnagyobb kihívást jelentette? Találkozunk a regényfolyam során iskolai megfélemlítéssel, vagy a drogok kérdésével, mégis mi volt az, amivel íróként igazán meg kellett küzdened?

Erre nagyon egyszerű válaszolni, a legnagyobb kihívás a tinédzser terhességről való írás volt. A terhesség miatt elsősorban, mivel nekem egyelőre még nincsen gyerekem, és maga a téma is viszonylag messze áll tőlem, viszont nagyon-nagyon szerettem volna megírni és nagyon érdekelt. Ennek a nehézségével akkor szembesültem, amikor elküldtem az első verziót a Manó Könyveknek, Csapody Kingának illetve az akkori főszerkesztőnek, Pásztor Csörgei Andreának, akik mindketten anyukák, és rengeteg visszajelzést, kiigazítást kaptam tőlük. Például, hogy figyelj, Évi, ez és ez biztosan nem így van, nem így működik biológiailag-pszichológiailag, mondjuk én elképzeltem, hogy milyen egy terhességi rosszullét, és ők megírták, hogy az bizony nem úgy néz ki. Írástechnikailag ez volt a legnehezebb számomra, érzelmileg pedig az utolsó rész viselt meg, ahol mindenki útkeresésével, bizonytalanságával nagyon tudtam azonosulni. Az ember 18 évesen arra van kényszerítve, hogy bizonyos szempontból meghozzon életre szóló döntéseket, amikre az esetek nagy részében még nem elég érett. Ahogy ezzel küszködnek, ahogy ezzel a döntéskényszerrel próbálnak elevickélni, az nagyon közel állt hozzám. 

Beszéljünk kicsit a Massza című regényedről, ami gyakorlatilag egy tinédzser-thriller. Egy konkrét és nagyon aktuális problémakörrel foglalkozik: az iskolai megfélemlítéssel, annak is főleg a cyberbullying részével. Az online zaklatás – ismereteink szerint – sokkal brutálisabb lélektani hatással bír, mint egy „hagyományos” kiközösítés. A regény végkimenetele nagyon mellbevágó, sokkoló, és sajnos ez a végkifejlet az életben sem ritka, több amerikai iskolai lövöldözés vezethető vissza a bullyingra, illetve sokszor a zaklatott annyira feladja, hogy eldobja magától az életét. A pszichológusok gyakran elmondják, hogy akik zaklatnak, azok valószínűleg az életük egy másik területén szintén elnyomottak. Irodalmilag ez a téma nem kétséges, hogy miért nagyon izgalmas.  Ez nyilván egy nagyon széleskörű, mélyrétegekkel rendelkező társadalmi probléma, ami nem csak a két oldalról szól, azaz a zaklatottról és a zaklatóról. Tehát egy sokkal teljesebb körképben kell gondolkodni. A kérdésem az lenne, hogy ezt a körképet, hogyan tudtad befogni, elmélyíteni, hogyan lehet például a felnőttekkel megértetni, hogy itt miről is van szó? Hogy a felnőttek tehetetlenségén, passzivitásán mennyi minden múlik? 

Ezt azért is nagyon jó, hogy mondod, mert ha megyek a Masszával kapcsolatban különböző találkozókra, nem feltétlenül direkt kimondva, de érzékeltetve gyakran megkapom, hogy én szülőellenes, illetve felnőttellenes vagyok. Nyilván ez így nem igaz, inkább úgy fogalmaznék, hogy én a gyerekkel vagyok. Én is pontosan úgy gondolom, hogy iszonyatosan sok múlik a felnőtt környezeten: tanárokon, szülőkön, igazgatókon stb. Ebben az is megerősített, hogy idén másodszor voltam egy olyan találkozón, ahol tanárokkal beszélgethettem erről, és ők is sok ilyen tapasztalatról számoltak be, például a szülőkkel való konfliktusaikról. Hogy amikor megpróbálja tanárként valaki ezt a problémát jelezni, akkor nem kap a szülőtől megfelelő támogatást, vagy fordítva, hogy az igazgató nem támogató. Tehát nagyon sokszor rendszerszinten csúsznak el a megoldási kísérletek. Például amikor egy iskola kijelenti azt a Felelős Társadalomért Alapítvány munkatársának (akik a Massza végére egy segítő összeállítást készítettek), hogy ők nem kérnek az ingyenes internetes zaklatásról szóló előadássorozatból, mert náluk ilyen nincs. Ekkor az ember ott áll széttárt karral, hogy ezt mégis hogyan gondolhatja valaki komolyan, hogy egy több száz gyerek részére fenntartott intézményben nincs semmiféle bántalmazás.

alt


Beszéltél még a tágabb körkép kialakításáról. Nyilván íróként az ember megpróbálja Ádámtól és Évától végiggondolni, hogy nézhet ki egy ilyen helyzet. Természetesen megpróbálja megérteni a bántalmazót is ugyanolyan mélységben, mint a bántalmazottat. Sőt, pont az a kihívás, hogy itt szerencsétlen gyerekekről van szó, hogy mindegyik szereplő szerencsétlen ebben a történetben. Illetve még többet hozzáadott a regényhez szerintem a Rév Színházi és Nevelési társulat, akik készítettek egy borzasztóan jó, érzékenyítő előadást a Masszából, és ezt úgy oldották meg, hogy az előadás első részében a bántalmazó karakterét bontják ki, a második félben meg a bántalmazottat mutatják be, egyenrangúan kezelve a két szemszöget. Nagyon érdekes megfigyelni azt, hogy az elején a nézőtéren ülő tanulók még röhögcsélnek…  Az előadás úgy van felépítve, hogy egy heccből eljut a brutális végkifejletig, és a bevezető rihegés-röhögés után tapasztalod, hogy egyre nagyobb a csend, és a végén már a légy zümmögését is lehet hallani. Különben a gyerekeknél sokkal könnyebb elérni azt, hogy átérezzék, hogy milyen komoly tétje van a bullyingnak, miközben azt mondjuk, hogy a gyerekek milyen kegyetlenek – és sokszor valóban azok –, de ők sokkal hamarabb felfogják, hogy mindez mivel jár. 

Azt nagyon fontosnak látnám, és ezt több pszichológus is megerősítette már, mikor a témáról olvastam, hogy amikor egy gyerek bántalmazóvá vagy bántalmazottá válik, akkor a teljes családot érdemes vizsgálni, szóval érdemes a szülőkkel együtt a pszichológushoz menni, egyáltalán pszichológushoz menni, vagy egy tanácsadóhoz. És akkor az egész környezetet, ami körülveszi az érintett gyereket, szépen megvizsgálni. Ez nagyon sok helyen nem tetszik a szülőnek, mondván, hogy ő nem csinál semmit rosszul. Rengeteg történetet lehet találni az interneten, ahol a szülő igenis kudarcot vall a saját megoldási kísérletével. Egy esetben például az apukának az volt a reakciója, hogy ha megvernek, fiam – miután kiderült, hogy az osztálytársai folyamatosan elverték a gyereket –, akkor menjünk karateedzésre. A szerencsétlen fiú megtanult egy-két karatemozdulatot, és utána ugyanúgy megverték. Biztos vagyok benne, hogy ez szülőként rettenetesen nehéz dolog, de látok pozitív példákat is a környezetemben, ahol a szülők ezt nagyon ügyesen tudják kezelni, de ehhez nyilván az első lépés, hogy elismerik a probléma súlyát, komplexitását.  

Milyen ifjúsági irodalmi projekteken dolgozol most?

Valószínűleg a D.A.C.-ból rádiójáték készül a közeljövőben. Illetve az iskolai bántalmazásról készül egy színdarab, amit más szerzőkkel közösen írunk. Jelenlegi állás szerint ennek a bemutatója 2019 tavasza körül lesz. 

(A fotókat Kaliczka Gabriella készítette.)