Májusi dióverés – enni való mesék 7.

Megelőztük a mókusokat tavaly ősszel. Legkisebb lányommal, Norinával levertük és összeszedtük a diót még idejében. Tudtam, hogy ez a szó csodát rejt. És lássatok csudát…

alt


Kemény dió

Az ótörökből átvett szó, a dió, a dióval díszített és töltött sütemények lelke és esszenciája valaha egy efféle alakban szerepelt, még a honfoglalás előtti időkben: gyió [ejtsd: djió? dzsió?]. Hát nem meglepő? 

Ez a „gy”-féle csettintős, ízes, zamatos hang a „d” helyén meglehetősen szokatlan, ahogy fordítva: a „j” és „gy” váltakozása is, de mégsem példa nélkül valók a magyarban. 

A mágikus 7 ősi igénk, a hisz, visz, esz-, isz-, tesz, vesz, lesz, amelyekről más vonatkozásban már olvashattatok itt, egy ilyen rejtélyes jelenséget mutat a klasszikus és általánossá vált jétől eltérő, ezért látszólag formabontó, és így sokak által az egyszerűség kedvéért „kivételnek” tekintett, ám teljesen szabályos felszólító igealakjaiban.

Ilyen például a hisz, de higgyétek, a többit csak felsorolom: egyétek és vegyetek, igyatok és tegyetek, higgyétek és legyetek, azaz [dj]-féle, írásban is jelölt hang mind. – A tájszótár az eszik címszó alatt adatolja még az edni, edve, ödném [=enném] stb. alakokat is, mondanom sem kell.

A disznó szavunk déje is hasonló jelenséget mutat. Számtalan sörtés állat él sok magyar lakta területen a tájnyelvben a disznónál ősibb gyesznó, gyisznó változatban, ezeket az alakokat biztos mindenki hallotta vagy olvasta már. 

A másik irányra csak egy példa jut hirtelen eszembe a gyógyító jó változaton túl (jó – gyógy), amely előbbiről már itt olvashattatok: jön, de gyere vagy jöjj – mindkét alak máig él, igaz, a jöjj, jöjjetek mára már a választékosabb, irodalmibb stílusba menekült a pusztulás elől. 

Másik ismerős irodalmi példákkal élve pedig (ez a rejtvény helye), ha gyüssz, gyüssz, ha nem gyüssz, nem gyüssz: 

Laci te,
Hallod-e?
Jer ide,
Jer, ha mondom,
Rontom-bontom…

Ó, ió, dió

Az „ió” hangtalálkozás is izgalmas a csöppnyi szó, a dió végén. Ezeket a magyar hiátustöltővel, vagyis a hiányt pótló, a könnyebb ejtést elősegítő hanggal pótolja ki. Ilyen ejtésben a rádijó, a teja vagy a televízijó, hogy csak a nyelvileg fiatalabb átvételeket említsem. Ősiségünket őrző tájszavainkban viszont meg is leltem az összes hiátusos változatot, hála nyelvőr szótárainknak: gyijó, dijó, illetve gyivó, divó [!]. 

Ez a pótló hang, amely „vévé” alakult, mint azt láttuk a fent hivatkozott cikkemben, és amely számos vés tövű szavunkat is magyarázza nyelvtörténetileg, például evő, jövő, fekvő, alvó, szavak, tavak, lovat, hamvat, odvas stb., szóval ez is ott csüngött már a divófán, mikor leverték a termést, mint mi a dijót tavaly ősszel.

Ki lakik a dióhéjban?

A saját diónál nincs zamatosabb. Ami magot nem ettünk meg magában Norinával, bele is került a karácsonyi süteményekbe. Mármint a dió bele. Oda bele. 

A telkes szomszédasszonyunk, akinek nagy diófája van, ugyancsak összeszedte mindet, és adott is belőle egy jó nagy adaggal. Most leltem rá a kamrában. Megtörtem. Megkóstoltam. Pompás, zamatos még most, májusban is nekem, jó és türelmes diótörőként pünkösdre és valódi darált diós, de nem dejós! süteményre várva – ejtés és hijátus ide vagy oda. 

(Forrás: Bárczi professzor úr remek Magyar Szófejtő Szótára, Czuczor Gergely – Fogarasi János mindent verő A magyar nyelv szótára és B. Lőrinczi Éva: Új Magyar Tájszótára, amelyben jómagam is dolgoztam valaha.) 

Mondtam már, hogy imádom a szótárakat?