Március idusára

Március idusa nekünk, magyaroknak a nemzeti ünnepünket jelenti, ezért most nyilván nem az idus szónak a hónap közepét jelentő értelméről fogtok olvasni, akkor sem, ha március idusa Brutusék óta másképpen is elhíresült valaha a római naptárban.

alt


Én ma így, ezzel az alábbi játékos átirattal kezdve köszöntöm a hitveséért a síri világból is feljövő, őt akkor is, ott is, örökre szerető költőóriásunkat – minden igaz magyar nemzeti ünnepén.

Ennek a perzselően vad és csodálatos, a hazaszeretet és a forradalom lángját magasra lobbantó Petőfi-versnek az alábbi sorait mindannyiunk ismeri óvodás kora óta, persze nem e szerint a huncut nyelvi játék és feladvány szerint, amely az Újgenerációs Fogalmazás munkafüzet 4.-ben található kizárólag a gyerekek kedvéért, a stílushatás jelentőségének és a humor lehetséges forrásának megértése érdekében. Fejtsétek meg ti is. 

„Szíveskedjék felegyenesedni, és a lábának a bokájától a lábujjaiig tartó, alsó részére nehezedni, mivel az az ország, melynek Ön az állampolgára, azonnali hatállyal berendeli Önt sorkatonai szolgálatra. Felhívjuk a figyelmét, hogy jelen felszólítás kizárólag a levél kézhezvételének pillanatában érvényes, ellenkező esetben okafogyottá válik, és hatályát veszti. Ezúton kérjük, hogy szíveskedjék eldönteni, miszerint Ön – állampolgártársaival egyetemben – egy büntetés-végrehajtási intézet elítéltjeként óhajt-e élni életfogytiglan, avagy ennek az ellenkezőjét választja?”

Az én belső ünnepem

Amit viszont én egész gyerekkoromban nehezen vagy talán félre is értettem minden március 15-i ünnepélyen a Nemzeti dal elhangzásakor, az a Talpra, magyar… első versszakára következő négy verssor:

„Rabok voltunk mostanáig, 
Kárhozottak ősapáink, 
Kik szabadon éltek-haltak
Szolgaföldben nem nyughatnak”

Mi rabok voltunk mostanáig, ősapáink pedig kárhozottak, azaz kárhozatra, pokolra jutottak lennének? Lehet, hisz a központozás is ezt erősíti, a költői szabadság pedig végtelen, de nekem ez így mégsem állt össze igazán.

Valószínűleg a magyaros, a hangsúlyos verselés ősi nyolcasának ritmusa, pontosabban annak „kántáló” előadásmódja tévesztett meg, és nem Petőfinek a szerintem legalábbis szabadon értelmezhető átkötése tehet róla. 

Ez lenne az enjambement [anzsabö’ma] itt, a sor közepét vessző nélkül elvágva? Nem tudom, csak én így sokkal inkább érteni vélem, hogy a költő mit is üzen nekem. Hát ez az én belemagyarázós belső ünnepem azóta, hogy végre magamnak felfogni vélem ezeket a sorokat. Hogy igaz-e, persze most sem tudom, de én így, az alábbiak szerint értem.

Petőfi a versnek ebben a sorában: „Kárhozottak ősapáink,” szerintem nem a halott őseinket kárhoztatja, bár a versszak tördelése és ritmikája elsőre ezt sugallja. Az Istentől elforduló élők, a bűnösök szoktak elkárhozni, nem a dicső holtak. Tehát miért is tenné ezt a váteszi magasságú és magatartású költőnk? Büszke volt ő is, büszkék vagyunk mi is rájuk. Szerintem inkább a saját korának az akkor élő, de még láncolt lelkeit buzdítja a rabságból való ébredésre, a cselekvésre, szemben a szabad őseinkkel, dicső eleinkkel. 

S ha így értjük, a következő mondatkezdő vonatkozás, a „Kik…” sem tűnik általános ténymegállapításnak és általában mindenkire igaz evidenciának többé, ahogy az előző sorok miatt ezt bizony én ennek értettem, hanem az, aminek a költő szánta, no persze ha ennek szánta egyáltalán: ezek a „Kik” a mi ősapáink maguk, művészien összefoglalva.

Tehát szerintem a költői gondolat inkább ez, bár nem vagyok literátor, de majd ti megmondjátok, igaz-e. A saját megértésemet mutató szögletes zárójelek között én magam lakom.

Rabok voltunk mostanáig [mi, az élők], kárhozottak… [mi élők, mindannyian a rabság miatt; ezzel szemben:]

Ősapáink [? – még a kérdőjel is elférne itt nekem, szóval ők], kik [a dicső múltban] szabadon éltek-haltak [? – még egy kérdőjel elférne itt is, szóval az ősapáink:] 

Szolgaföldben nem nyughatnak [! – és még egy felkiáltójel is elférne értelmileg nekem].

Március 15-én én így, ezzel a titkos értelmezéssel és belső ünnepemmel hallgatom a forradalom költeményét a nemzeti ünnepen, akkor is, ha a költőt esetleg totál félreértettem.

Mindannyiunk ünnepe

Március idusa a lánglelkű forradalmárokról, az „Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül” magyarjairól, az eszméért, a nemzetért és a hazáért az életüket is feláldozni képes honfitársainkról szól és emlékezik meg akkor is, ha Petőfi sorait nem is mindenki úgy érti, ahogy én – a nemzetünknek ezen a kárhozatlan és háborítatlan, elkunyerálhatatlan és kisajátíthatatlan, valaha esős, de ünnepként mégis örökre felhőtlen napján.