Mese a labancokról – és a harmincról, a nyolcról és a kilencről

Habár az én keresztnevemben is találkozik loboncosan a két betű: n és c, mégse függ össze a kedvenc, a különc, a virgonc, a magonc vagy a küldönc szavaknak a címben említett, érdekes hangzású számainak végződésével.

A küldönc Vörösmarty szóalkotása, ezt véletlenül éppen tudom, és így nem is olyan ősi, mint amire mindig készülök írás előtt én botor-kotor, de a fentiekből látszik az analógia is, hogy miért öncözött így az újkori nyelvünkért talán a legmaradandóbban és a legtöbbet alkotott költőnk még a Kazinczyval folytatott barátsága idején és a nyelvújítás vezéralakjának halála után is. De ez ne tévessze meg egyikőtöket se. 

A számot jelölő neveink végén ez a gyanús, C-féle hasonlóság, amelyet az anti-skorbut-savat, az aszkorbinsavat, vagyis a C-vitamint felfedező, másban másik zsenink tett hozzá ahhoz az egészhez, amelyhez mi, magyarok tartozunk, most kivételesen nem innen eredezik. 

Ne hagyjátok, hogy összezavarjam az asszociációs bázisotokat. Ígérem, innentől nem fogom.

Mind labanc, aki loboncos?

A lobonc és a labanc szavaink ugyancsak érdekesek nekem, cé ide vagy oda, amelyek – bocs a majdnem szakszóért – elvonással jöttek létre a loboncos melléknévből, a hosszú, lobogó, lengő, bozontos hajra és a császári uralom osztrák parókájára, majd öntudatlan és parancskövető tisztség- és vendéghajviselőire, a katonákra utalva, de nekik sincs közük a címbéli számnevekhez. 

Olyan ez az eszemadtának alig nevezhető labanc szó egyébként, ahogyan a kapáló kapahasználók és gyártó gyárak tízezrei alakultak nyelvileg a gyár/t és a kapá/l szavainkból kiindulva, ugyancsak elvonással, rövidüléssel. Se lobonc, se gyár, se kapa nem volt eredetileg, csak a nyelv változása, ízesülése szerint lettek azzá. Ahogy a sógorok néhai megnevezése is.

A labancok csak és simán loboncosak, sőt, loboncosok a vegytiszta – cukor-, glutén- és laktózmentes – nyelv szerint, akkor is, ha a történelem megítélése valaha negatív töltettel illette őket, a lobonc szót sokszor a lázadó hippikre, majd a hosszú hajat sima kis férfike teenagerekre használva, a labanc szót pedig szitoknak bélyegezve. 

A szóhangulatot, szó kognitív tartalmához tapadt stílusértéket, stílusminősítést a nyelv és a nyelvvel foglalkozó is bölcsen eltűri, lett légyen az ilyen vagy olyan: max. adatolja. 

Számtalanból elégséges

Menjünk hát tovább a sem negatív, sem pozitív számértékekhez, amelyek holnap és tegnap is igazak, és amelyek C-vágányra soha nem kerülnek. Elő a színnel, számmal, elő a farbával!

A címben említett nyolc, kilenc és harminc számok végének összecsengése hasonló ugyan, de teljesen mások, mint a többi c- és -nc végű kedvenc, kölönc vagy kolonc: mind ősi, mára már elhomályosult összetett szavaink. Összetettek? Vajon miért?

Kezdjük a végén, a legkönnyebben beláthatóval. Talán a „harminc” szavunkban hallik leginkább az összetétel. A *harmu, vagyis a három mint szám nyilvánvaló, és a -c utótag is kikövetkeztethető a mai tízes számrendszerből. Ez utóbbi ennyit tett valaha: ’tíz’, vagyis az alakulat ezt üzeni: háromszor tíz, három – tízszer. Ez még nekem is megy, számtanból elégtelen embernek. 

Az, hogy sem négyenc vagy negyvenc, sem ötönc vagy ötvenc, sem hatvanc, de még egy hetvenkedő hetvenc sincs a nyelvünkben, akkor se, ha én pont most és ezzel akarnék nyelvet újítani, rátok bízom, talán majd legközelebb. Egy biztos: a tízes, tízszeres értéket kétszer minek jelöltük volna? 

A nyolc, a kilenc és a tízes átlépés

Még ennél is érdekesebb, hogy vajon mit keres a tízszeres szorzóvá vált és az ősihez képest fiatalon elaggott, tízesekben gondolkodó hajtás, a -c, azaz értelmileg a ’tíz’, amely csak a fránya 30-ban gyökeresedett meg, sose tovább – szóval hogy vajon mit keres ez a tíznél kisebb értékű számaink, a nyol-c és a kil-ec (majd kil-enc) végén? Guck mal! Google! Nézzetek csak oda!

A kil-enc előtagja a *kil, azaz kül, kiül, vagyis ’kívül, kívüle’. Így már érthető. Egy híján, egy kivételével tíz. Azon az egyen kívül pont annyi. IX. Pontos és logikus jelölés ez, ha a kódolást értitek a római számok hajdani ötnél néggyel többje-féle (VIIII) és rovás ősibb, jobbról balra logikája szerint is (IIIIV). Zseniális. 

Azt a hét meg a nyolcát!

A nyol-c talán a legrejtélyesebb, mert nincs mit a tíz felől kezdeni vele. Még annyi sincs, mint a kilenc esetében. Akkor jutunk közelebb hozzá, ha felidézzük: az ősmagyar korban sokak szerint a hetes számrendszert használtuk, s csak később a tízest. Azonban erre semmiféle bizonyíték nem utal, ahogy arra sem, hogy szükség lett volna-e ilyen mértékű számolási ismeretre, egyáltalán számrendszerre, amely a mai világ többszörözését és számtudományát kodifikálja, ezekben a még nem ezt értéknek számoló, nem halmozó időkben. 

A mára már számszomszéddá vált és a hajdani mágikus tabuból meseszámmá bucskázott hét, de akár még a hétszer hét értelmű hetedszer is hét, a hetedhét, ez a végtelenként a mesék szárnyára került varázsszám sem segít ebben. 

Vizsgáljuk meg a számot jelölő szó eredetét. Kopogtassunk csak be az ajtaján. A *nyol alak -c nélkül annyit tett régen: ’köteg, csomó’ (mint ma a „kerek tízes” mint összefoglaló egység a kéz- vagy a lábujjainkat használva, mind a tízet bevonva a számlálásba, ezért mondjuk, hogy tízen/húszon még van ezen felül ennyi meg annyi). A harmincon felül miért nincs meg ez a logika?

A mai magyarban ezt a kötegbe kötegelt gyököt a nyol-ból nyalábbá fejlődött szavunk őrzi. Igen, bizony, na ez érdekes megint. Az, amennyit fel lehet egyszerre nyalábolni, meg lehet fogni, vagy még pontosabban: egységnek lehetett tekinteni. Summa summárum: a 8 inkább tűnik rendszernek, mint a 7, de pszt.

Ha elfogadjuk a nyelv adatolása felőli okfejtést például a TESz.-ből, miszerint ekkortájt állhattunk át a hetesről [sic!] a tízes számrendszerre, ez az átmenettel járó keveredés legalábbis belátható, ha a számrendszer számösszege nem is eléggé meggyőző, éppen a nyol nyaláb értelme miatt. 

Vagyis a nyolc összefogható, nagyobb egységnek tekintett jelentése és a tíz c-vel jelzett üzenete nem a mai logika szerint működött volna? A nyol nyalábolását, valami megmarkolását, marokszedését (a marok egy nyaláb levágott gabonát is jelent a tájnyelvben, amely a máig üzen) a négy-négy ujj képzete szerint én inkább tartom kezdetleges számrendszernek, a két hüvelyk(ujj) csupán a kapaszkodást felváltó ellentétes fogást, az egységet üzeni nekem. 

Annyi lenne számolhatóan és számolatlanul is, ami ebbe belefér? Valaha tehát nem is hetes, hanem az egyenesen előre mutató ujjak szerinti, egyfajta nyolcas számrendszer lett volna? Hát, ez sem elképzelhetetlen, sőt.

Még egy apró töprengés. A szó, a nyol+c biztos nem tíz nyalábot, pláne nem nyolcvanat jelölt, hanem az átmeneti rendszeren belüli egy egységnyi számot, azt a bizonyos 8-at. 

Egy szóban egyesülve fogott volna szorosan nyolc- és tízujjas kesztyűt húzva a két szám az átmenet idején? Vagy csak rátapadt volna a kilenc c-je a „nyol”-ra, és semmi egyéb üzenete nem lenne? Talán igen, talán nem, ez mára már a régi idők homályába vész, de én megfejtettem.

Túlsúly a felvonón

A nyolcadikra persze nyugodtan felmehettek a liften, még hét embert magatokhoz felnyalábolva, tízet ne, mert túltömeg lenne. 

Nyugi, nem a harmincadikra, de még nem is csak a tizenharmadikra visz a felvonó, sokkal feljebb. Ha számot nyomtok, és nem csak a sima felfelét, elvesztek, mint a nyolc szavunk szófejtéssel kifürkészhetetlen végetlen-végtelen oka: ∞.

Ez hát a mai mese, számos és számtalan tanulsággal. És most már azt is értitek, miért nem tudok még háromig se, nemhogy a harmincig számolni a mai napig.