Mi a baj a Négercsókkal?

A politikailag korrekt beszéd megöli a véleménynyilvánítás szabadságát – ilyen és ehhez hasonló sarkalatos vádakkal szembesül az, aki „píszín” fogalmaz, vagy elfogadja, hogy egy méltóságában megsértett kisebbség ráerőltesse akaratát a többségi társadalomra. A másik oldal szerint viszont még nagyobb szigorra lenne szükség, nehogy a rasszista, erkölcstelen nézetek továbbterjedjenek a közbeszédben. A vita nem új keletű, de mostanában egyre több gyúanyagot szolgáltatnak hozzá.

alt


A probléma fontosságát jelzi, hogy a fenti tételmondatot brit tudósok egy csoportja fogalmazta meg nem is olyan régen, arra figyelmeztetve, hogy „diákok egész generációjától tagadhatják meg az ellentmondásos nézetek megvitatásának intellektuális kihívását” az öncenzúra miatt. A tudósok azok után emelték fel a hangukat, hogy az Oxfordi Egyetem bejelentette, eltávolíthatják egykori diákjuk és mecénásuk, Cecil Rhodes üzletember-politikus szobrát, akit a dél-afrikai apartheid egyik „alapító atyjának” tartanak. 

A neves kutatók – élükön a magyar származású Frank Füredivel – közös levelet írtak, keményen bírálva a nagy-britanniai egyetemeken egyre jobban elterjedő jelenséget. „Fontos, hogy többet tegyünk, mert egy olyan kultúra, amely korlátozza az eszmecserét, támogatja az öncenzúrát, és az emberek félnek véleményük kifejtésétől, ha félreértelmezik őket. Ez a demokrácia létének megsemmisítésével fenyeget. A nyitott és demokratikus társadalom megköveteli az emberektől a bátorságot, hogy megvitassák azokat az ötleteket, amelyekkel nem értenek egyet, vagy sértőnek találják őket. Jelenleg valóban fennáll annak a veszélye, hogy a diákoknak nincs lehetőségük arra, hogy ilyen vitát folytassanak.”

A tudósok szerint az egyetemek minden olyat betiltanak, amiről úgy vélik, hogy legalább egy valaki sértve fogja érezni magát miatta. A neves emberi jogi aktivistát, Maryam Namazie-t például azért nem engedték felszólalni a Warwick Egyetemen, mert ateista; a Kelet-angliai Egyetemen megtiltották a diákoknak, hogy a helyi Tex-Mex étteremben ingyen osztogatott sombrerókat hordjanak, mert a diákszakszervezet szerint rasszizmus, ha nem-mexikóinak viselnek ilyen kalapot; az Oxfordon pedig lefújtak egy, az abortuszról szóló vitát, mivel a női hallgatók közül többen azt mondták: megsértve éreznék magukat, ha a beszélgetőpartnerek között „olyanok is lennének, akiknek nincs méhük”. És ez csak néhány eset a sok közül.

Kis píszí-történelem

A politikai korrektség (political correctness) mint kifejezés a 20. század előtt alig fordult elő a közbeszédben. Ismeretes, hogy 1793-ban az amerikai legfelsőbb bíróság egyik politikai perben hozott ítéletében James Wilson bíró száját hagyta el a szókapcsolat. Bár a kifejezés az angol nyelvterületeken egyre inkább elterjedőben volt az 1800-as években, a mai, modern értelmében először Toni Cade Bambara 1970-ben kiadott, The Black Woman (A fekete nő) című antológiájában szerepelt. 

Az 1940-es, 50-es években a nyugati és a sztálinista baloldal közötti ideológiai ellentét kapcsán vert gyökeret a kifejezés. „A politikailag korrekt kifejezést megvetőleg használták azokra, akiknél a Szovjet Kommunista Párt iránti párthűségük az együttérzés rovására ment, és emiatt rosszul politizáltak. A szocialisták kritizálták a kommunistákat, és így próbálták meg leválasztani az egyenlőség erkölcsi eszméjében hívő szocialistákat a dogmatikus kommunistákról, akik a párt álláspontját hangoztatták, nem törődve annak erkölcsével” – olvasható Herbert Kohlnak az The Lion and the Unicornban megjelent írásában (Uncommon Differences).

Az 1970-es években az amerikai újbaloldal kezdte alkalmazni a politikailag korrekt kifejezést, amelyet Mao Vörös könyvének angol fordításából vettek át – nem véletlenül nevezte a konzervatív amerikai közíró, Patrick Buchanan a píszít „kulturális marxizmusnak”. Ahogy Toni Cade Bambara írta: egy férfi nem lehet politikailag korrekt és soviniszta egyszerre – ebből is látszik, hogy a PC-t ekkoriban önkritikusan, szatirikus éllel használták. Debra L. Shultz szerint az újbaloldal, a feministák és a progresszívek ironikus módon nyúltak a píszíhez, hogy megvédelmezzék ortodoxiájukat a nagy társadalmi változások közepette.

Allan Bloom 1987-ben megjelent könyve, a The Closing of the American Mind az amerikai felsőoktatásban tapasztalható polkorrektségről nyitott parázs vitát. Sarkosabb vélemények szerint Bloom korszakos műve hadat üzent a PC-nek, hogy aztán Richard Bernstein nyomán az egész világ megismerje a kifejezést; az 1990 októberében a The New York Timesban megjelent cikk nagy publicitást adott a PC-nek, amit a Nexis felmérése is mutat: 1990-ben még csak hetven helyen fordult elő a „politikai korrektség” mint kifejezés, ez a szám azonban 1994-ben a hétezret is meghaladta.  

1991-ben maga az Egyesült Államok akkori elnöke, George H.W. Bush használta egyik beszédében a PC-t. „A politikai korrektség fogalma az egész országban vitát váltott ki. És bár a mozgalmat azon dicséretes vágy szülte, hogy kiirtsák a rasszizmus, a szexizmus és a gyűlölet írmagját, a régi előítéleteket újakkal helyettesíti” – szögezte le. 1991 után a píszí pejoratív kifejezésként való használata széles körben elterjedt az amerikai konzervatívok között; a jobboldali politikusok, agytrösztök és előadók ideológiai ellenfeleik megbélyegzésére használták az angol nyelvről és az iskolai tantervekről folyó kulturális háború kontextusában.

A PC kritikája – mi a helyzet itthon?

A „píszí-kompatibilis” kifejezések sulykolása a bejáratott nyelvi formulák lecserélésével és adott esetben ősi szimbólumok betiltásával jár. Kérdés, hogy az ilyen erőfeszítések elérik-e a céljukat (az itthon Négercsók néven ismert édesség átnevezése Schokokuss-ra, azaz „csokicsókra”, vagy a cigányszósz és cigánypecsenye szó betiltása), és nem éppenséggel az érdemi vitáról terelik-e el a figyelmet. És hogy mennyire nem távoli a probléma, jól jelzi, hogy az Európai Parlament állampolgári jogok bizottsága is tárgyalta a Tolerancia és Kibékülés Európai Tanácsa által készített, igen szigorú és ellentmondásos európai kerettörvény-javaslatot, amely törvényen kívül helyezné a csoport-rágalmat (pl. „a cigányok tolvajok”), a sértő vicceket, illetve büntetné a feminizmus kritikáját.

De vajon hol vannak a píszí határai? Jó pár éve az ELTE kommunikáció- és médiatudomány MA programjának keretében még konferenciát is szerveztek a témában, ahol két, jól elkülöníthető táborra oszlottak a megszólalók – derült ki a hvg tudósításából. Az egyik oldal szerint a szabadság nem korlátozható a píszí nevében, a másik oldal szerint viszont még szigorúbban kellene eljárni az erkölcstelen vagy rasszista gondolatok, vélemények megakadályozása érdekében.

A PC-nek több alakja ismert, ebből a nyelvi forma van leginkább divatban Magyarországon – azaz bizonyos szavak tilalma. Zolnay János szociológus elárulta, hogy hazánkban a PC korábban már említett negatív kritikája hamarabb jelent meg, mint maga a píszí, így negatív felhangja van, szerinte ezért az országban inkább az anti-PC uralkodik, mintsem a píszí. Setét Jenő szociális munkás arra mutatott rá, hogy a kérdés inkább az, hogyan használjuk az adott szót – ezért is nevezte álvitának, hogy a „roma” vagy inkább a „cigány” kifejezés legyen-e használatban –, és leszögezte, hogy a PC-re igenis szükség van, mert ez az előítéletek nyelvi megnyilvánulásának gátja lehet. Nádori Péter, az Origo volt főszerkesztője pedig azt emelte ki, hogy a píszí sajnálatos módon a szabadság növelésének jelszavával épp a szabadságot csökkenti.