Miért jó az órán beszélgetni?

Megtiltották a folyosón való beszélgetést egy birminghami iskolában, hogy a „diákok nyugodtan és kellő fegyelmezettséggel érkezzenek” az órákra. A túlzott kontroll könnyen a visszájára sülhet el, ráadásul a beszélgetésnek a tanítási-tanulási folyamatban is nagy szerepe lehet.

A kép egy tanórát ábrázol.


„Mint egy börtönben”. Ezzel a kifejezéssel írták le az Acocks Green-i (Birmingham) Ninestiles gimnáziumban járó tanulók szülei az intézményt, miután levelet kaptak az iskolavezetéstől. Ebben ugyanis az áll, hogy a diákoknak ezentúl tilos lesz a folyósokon beszélgetniük a tanórák közti szünetekben. „Tudjuk, hogy a viselkedést illetően magasak az elvárások, de a tanulóktól még ennél is többet várunk, így november 5-től a diákoknak csöndben kell lenniük az iskola épületében. Ennek az a célja, hogy a diákok nyugodtan, kellő fegyelmezettséggel érkezzenek az órákra, így az oktatók gyorsan és könnyen tudnak majd információkat átadni” – olvasható a levélben.
    
A kihágókra 20 perces elzárás vár, a „visszaesőknél” a büntetési tétel halmozódhat. A levélből az is kiderül, hogy a diákok egyedül a tízórai és az ebédszünetben beszélgethetnek egymással az iskolában. Érthető módon néhány szülő kikelt a szigorú szabályozás ellen, egy neve elhallgatását kérő érintett arról beszélt, hogy nem látja az intézkedés pedagógiai célját; a diákokat a tiltás elidegenítheti egymástól, az iskolából „börtönt” csinál, és olyan környezetet teremt, amely visszavet a tanulásban, pedig az iskolának a tudásátadás lenne a feladata, nem a túlzott kontroll. Az internetes fórumokot szintén elárasztották a panaszos hangvételű kommentek, volt olyan tanár, aki úgy fogalmazott, hogy ő szomorú lenne, ha órájáról csöndben távoznának a diákok. A brit tanfelügyelet (Ofsted) által „kiválónak” minősített Ninestiles – ahova összesen 1345 diák jár – iskolavezetése mindenesetre megvédte az intézkedést, ám közölték, elképzelhető, hogy azt a következő őszi tanév kezdetén felülvizsgálják.
    
A Ninestiles nem precedenst teremtett, csak folytatta a sort, amelyet a hornchurch-i Albany School nyitott meg júniusban: a kelet-londoni tanintézmény iskolaigazgatója által elrendelt „szilencium” célja az „akadémiai atmoszféra” megteremtése, továbbá a „kölcsönös tisztelet kialakítása” a diákok és az iskolai személyzet között. Az iskola első embere szerint az intézkedés eleinte megosztotta a tanári kart, de belátták, hogy ennek köszönhetően a diákok nyugodtabbak lettek, az órák pedig időben elkezdődtek – sőt, a diákok a becsengetés előtt átlagosan 3 perccel az osztályteremben tartózkodnak, ami 15 perc extra tanítási időt jelent egy napra vetítve. Később az igazgatónő arról beszélt, hogy a tilalomnak köszönhetően a GCSE (General Certificate of Secondary Education) vizsgák eredményeiben is javulást jegyezhettek fel.
    
A brit The Guardian napilap kolumnistája szerint elfogadhatatlan, hogy csak bizonyos időben, illetve helyen engedélyezik a beszélgetést, merthogy a mentális problémákkal küzdő diákok száma vészesen nő Nagy-Britanniában. Az év elejei adatok szerint a Nemzeti Egészségügyi Szolgálat (NHS) összesen 400 ezer, 18 év alatti betegről tudott, míg a University College London 2017-es tanulmányából az derült ki, hogy a 14 éves lányok 24 százalékának vannak depresszióra utaló tünetei. Az intézkedés ezért nem csak abszurd, káros is, hiszen hajlamos arra, hogy izolálja a gyerekeket. 
    
És talán ez a legkárosabb, amit a birminghami és a kelet-londoni iskola tehet: a szociális interakció felszámolása a társas kapcsolatok kiüresedéséhez vezethet. A szünet ugyanis a feszültség levezetésének, a barátkozásnak az ideje, horribile dictu a tanulásé. Itt persze nem a leckemásolásról van szó, csupán arról, hogy jó alkalom ilyenkor megbeszélni a tanultakat, de akár arra is, hogy egy tanár „elkapja” a szünetben egy-egy diákját, néhány kedves szót váltson vele, segítsen neki a tanulásban. A természetes közlésigény nem szorítható vissza az önkényes tiltással, ha a beszélgetést „kiűzik” a folyosóról, félő, hogy az osztályteremben talál magának utat, épp a tanulás rovására. Továbbá azt is érdemes lenne megvizsgálni, hogy a „szilenciummal” nem éppen azt a jelenséget erősítjük-e, amikor a diákok a szünetekben a telefonjukba merülnek – már ahol ezt a házirend megengedi.
    
A beszélgetés parancsszóval nem tiltható meg, ráadásul az órákon is helye van. A frontálist felváltó kooperatív módszer aktív részvételt kíván, s ha a baráti csevejt korlátozzák a szünetekben, az tanórán is nehezebben fognak megszólalni a diákok, pedig az olyan kompetenciák, mint a vita, illetve a vitakultúra fejlesztése elengedhetetlen a 21. században. Ilyenkor az osztályterem megtelik élettel, s a beszélgetés a tanulásban is segít: a diákok könnyebben szedik össze gondolataikat, dolgozzák fel az információkat, és könnyebben fognak azokra emlékezni. 

Az osztálytermi beszélgetésnek mint pedagógiai módszernek körültekintőnek, strukturáltnak kell lennie, hogy a beszélgetés ne fulladjon káoszba. Érdemes egy olyan kérdéssel kezdeni a foglalkozást, amely beindítja a vitát, s nem egy konkrét jó válasz adható rá. Például: mit változtatnál meg a világban? Esetleg az addig passzív diákokat is meg lehet kérdezni, ők mit gondolnak az adott témáról, bevonva ezzel az egész osztályt a diskurzusba. 

Jó módszer, ha írásgyakorlattal kezdjük az órát: a tanulók kapnak 5 percet, hogy írják le, mit gondolnak a vita tárgyául szolgáló témáról, amivel önbizalmuk és íráskészségük is fejleszthető. Fontos, hogy a párbeszéd ne csak a tanár és diák között történjen, kérdezzenek a tanulók egymástól is, és érdemes megpróbálni két csoportra osztani az osztályt, ahogy vitáknál szokás. A lényeg, hogy a diák emocionálisan biztonságban érezzék magukat, továbbá az is fontos, hogy tanárként legyünk optimisták, átlagosan minden negatív megjegyzésre négy pozitív jusson.