Miért jók a láncmesék? „Mr. Vanmásik”-tól az öreg, rövidlátó hangyáig

Miben hasonlít A kóró és a kismadár című népmese és az egyik legismertebb cirkuszi bohócprodukció? Miért szeretjük a láncmeséket? Mitől lett az öreg rövidlátó hangya a Mosó Masa mosodája című kötet legkedveltebb szereplője? Mit mondanak erről a pedagógusok és a pszichológusok?

alt


Volt egyszer egy bohóc…

Sokan emlékeznek még arra a cirkuszi produkcióra, amiben a bohóctól elvették a hangszerét, mire ő harsány „van másik!” kiáltással egy újabbat vett elő. A szám világhírűvé tette Eötvös Gábor zenebohócot, ráadásul 1965-ben Jászai-díjjal, 1976-ban pedig Érdemes művész címmel tüntették ki. (Később a Magyar Köztársaság Csillagrendjét és a Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti keresztjét is megkapta.) De vajon mi lehetett a szám népszerűségének titka? És mi lehetett annyira mulatságos ebben a produkcióban, hogy világszerte ilyen mértékű népszerűségnek örvendett? A válasz nagyon egyszerű: az ismétlődés (mindig elveszik a hangszerét és mindig talál újat) és a variáció (mindig másmilyen hangszert vesz elő) váltogatása. Eötvös jubileumi előadásán egészen pontosan tizenegy darab hangszeren játszott. Sorrendben a következőkön: kispozaun, szájharmonika, okarina, trombita, kistrombita, kisszaxofon, hegedű, hawai síp, nagypozaun, vonó, klarinét.

A produkció hosszú ideig alakult, csiszolódott. Eötvös Gábor felesége így emlékezett vissza erre: „Amikor próbálni kezdtük a számot, a dolog arról szólt, hogy a család tagjai zenéltek és Gábor igyekezett kizavarni minket a porondról. Aztán fordult a kocka, és a többiek őt akarták meggátolni mámoros muzsikálásában. (…) Jugoszlávia magyarlakta területén léptünk föl, amikor az egyik hangszer valahogyan beleakadt Gabi kabátjának belső zsebébe. Teltek a másodpercek, és a hangszer csak nem jött elő. Nagyon kínos volt. Amikor valahogy mégis kiszabadította, azt találta mondani, hogy „nyugi gyerekek, van mááásik!” Erre elkezdtek nevetni. Másnap megpróbálta, mi van, ha minden hangszer elővétele előtt bejelenti, hogy van másik. Bejött. A „nyugi gyerekek”-et elhagyta, és megmaradt „van mááásik”. Nagy sikere lett. Ötven-hatvan év alatt húsz-huszonöt nyelven is meg kellett tanulnia, ugyanazzal a hanglejtéssel, ahogy a poén magyarul is kijön. A szállóigévé lett mondatot egyébként levédettük, akárcsak a családnevünket, meg magát a számot is.”

Láncmesék és kesztyűlakók

Pontosan azt a „törvényszerűség”-et, ami a láncmeséket „működteti” figyelhetjük meg A kóró és a kismadár, A nyulacska harangocskája történetében is. Bánó István a következőket írta a népmesék ismétlődéseiről: „a népmese sajátos szépségének forrása éppen abban a finom és sajátos egyensúlyban van, amelyet az azonosság illetve a meglepetés esztétikájának eszközei szolgáltatnak. A kettő közül nagyobb jelentőségű az azonosság, illetve az abból származó biztonság, amely vezető szerepet játszik a kódolás-dekódolás szinkronjának megteremtésében. A meglepetéseknek inkább színező, élénkítő, szórakoztató szerepük van. Soha nem zavarják az azonossági tényezők hatását, sőt igen gyakran azokkal párhuzamos hatást is gyakorolnak.”

A műmesék közül a Mosó Masa mosodája című könyv bizonyos részei is ezen a szerkezeten alapulnak. Hogyan is kezdődnek a kesztyű-mesék?  „Valaki az erdőben elvesztett egy hatalmas, szőrmével bélelt bőrkesztyűt. Ott feküdt a galagonyabokor aljában. Barna színe teljesen egybeolvadt a környező avar színével. A kis állatok mégis észrevették. A kesztyű meleg volt, tágas volt, kuckórakásra kiváltképpen alkalmas. Beköltöztek hát a kesztyűbe:

a pocok a nagyujjába,
a cinke a mutatóujjába,
a béka a középső ujjába,
a szarvasbogár a gyűrűsujjába
s az öreg, rövidlátó hangya a kisujjába.”

A történet szerint a későbbiekben is hasonlóképpen zajlanak az események: „Délután egy kicsit pihentek. Majd saját mulatságára mindenki muzsikált egy kicsit. Ez volt még csak az igazi zaj, ricsaj, zenebona!

a pocok hegedült,
a cinke zongorázott,
a béka szájharmonikázott,
a szarvasbogár trombitált
s az öreg, rövidlátó hangya sírdogált.”

A történeteket olvasva már a második-harmadik ilyen sorozat után tudja az olvasó (még a legfiatalabb is), hogy a sajátos ritmusú sorozat végén az öreg, rövidlátó hangya következik – és valami vicceset (vagy legalábbis a többi szereplőtől eltérő dolgot) fog csinálni.

Mit mond a pedagógus, a pszichológus?

A láncmesék sajátos szerepét a pszichológia és a pedagógia egyaránt (és később a drámapedagógia is) igen fontosnak tartotta. Zóka Katalin szerint az ötéves kor alatti gyerekek azért kedvelik a láncmeséket, mert „ezek cselekményépítése egyszerű, az ismétlésre, ismétlődésre épül, melynek ismerős biztonsága nem puszta formaképző elem, hanem a gyermeki várakozást fokozó, a történetépítésbe beavató tényező. A gyerek számára örömet jelent az ismerősben felfedezni a váratlant, az újdonságban az ismerőst, a láncszemekből építkező struktúra révén anticipálja az eseménysort, a retardáció feszültsége pedig fokozza a műélmény beteljesedését.” 

Az ismétlés nemcsak a gyerekekre hat pozitívan: a rendszerszerűség első számú alapkövetelménye, ezért a felnőttekre is megnyugtatóan hat. A jelenség már régóta ismert a pszichológiában: „Freud nyomán többen a régebbi állapot visszaállításának, a belső feszültség egyik levezető eszközének tartják.”  Lányi Ernő arra is felfigyelt, hogy „(…) az ismétlés ősi és örökké működő néplélektani eszköze állandóan birkózva és kiegyenlítődést keresve a másik nagy ösztönnel, a változtatás örömével” együtt fejti ki hatását.

Zóka Katalin idézett megfogalmazása az „ismerős biztonságon” túl az ismétlés beavató jellegére is felhívja a figyelmet. Ez – a már említett cirkuszi produkción kívül – a gyermekeknek szóló színházi előadások esetében is igen fontos: „Ügyelnünk kell arra is, hogy a cselekmények szempontjából fontos információk többször elhangozzanak, hiszen a szituáció megértésétől függ a spontán bekapcsolódás. Az ismétlés akkor válik drámaivá, ha élezi a konfliktust, egyre sűrűbb atmoszférát eredményez, vagy különböző nézőpontokat érvényesít. Nem ritkán a komikum eszköze.”

Az ismétlődés és variáció váltakozása tehát igen fontos – megnyugtató és egyben szórakoztató – hatással bír a gyerekek számára, legyen szó színpadi produkciókról, vagy akár láncmesékről. Ez utóbbiakat a tapasztalatok szerint könnyen meg is tanulják és szívesen elő is adják.